Túrablog

Kevés túra van, amin az első túraévem óta minden rendezésen ott voltam - ez az egyik, így idén is nekivágtam a kellemes, őszi időben a jól ismert útvonalnak.

A nevezés és indítás szokás szerint "lépésenként" külön asztalnál folyik, így aztán gyorsan túl esek a formaságokon - hogy aztán várjak arra, hogy a GPS összeszedje magát - nem az eltévedés ellen kell :-D 

Az itinert elrakom, hiszen jól ismerem az útvonalat, így csak a pontokon lesz szükség rá, hogy begyűjthessem az igazolásokat. Maga a túra, úgy a terep (sok szint), mint az útvonal (sok jelzésváltás) szempontjából nem egy könnyű séta, az aránylag kövid táv ellenére sem; bemelegítésként a P- jelzésen kapaszkodok fel a Nagy-Hárs-Hegy oldalában az első EP-ig.

Szilviék kettesben őrzik a pontot - váltunk pár szót a jövő évi tervekről, aztán megyek tovább, a hegy  oldalgerincén lefelé.

Az aszfaltút szélén (útpadka gyakorlatilag nem nagyon van) köt át a jelzés a Hárs-Hegytől a Fekete-Fejhez; nemszeretem szakasz, jó lenne valahogy kiváltani...

A Fekete-fej fölfelé szuszogósan, de ahogy illik, egy futamodással megvan, pont, édesség, szusszanás, aztán zúgás lefelé, hiszen még csak egy "púp" van meg a sok közül.

Adyliget, alkalmi túratársakkal fordulok rutinosan be a bolt melletti utcába - van némi aszfalt a túra útvonalában, de ennyi belefér, hiszen az útvonal nagyon szép.

Kellemes emelkedő ismét, a végén szép panorámával az előttünk álló útvonal jelentős részére. Az évek óta félbemaradt építkezésnél mutatom a többieknek, hogy hol fogunk még járni ma :-) Persze addig több völgybe is lemegyünk, csak hogy legyen szint is a túrában.

A Remete-szurdokban pihentető tempóra váltunk, aztán a kikapaszkodásnál jön a "saját tempó" - azaz nekem a "csak azért is felmegyek egy lendülettel" verzió, ami gőzmozdonyt megszégyenítő szuszogással ugyan, de csak sikerül.

Panoráma itt is van természetesen, ismerős a látvány, de azért jó körbenézni, mielőtt tovább indulok.

A ponton Péterékkel beszélgetek egy kicsit - beérnek az alkalmi túratársak, úgyhogy együtt megyünk tovább, előbb szintben, aztán jobbra, a K+ jelzésre fordulva gyors ereszkedéssel egy rövid időre vissza a lakott területre.

Ez az aszfaltkoptatás szerencsére rövid, szalag ritkásan van ugyan, de van - sokadik teljesítésnél persze mindegy :-)

Középső-Jegenye-völgy, majd Solymár széle következik - gyorsan át az úton, mert elég sűrű a forgalom - itt sajnos lemaradnak a lányok, az Alsó-Jegenye-völgyön gyorsan robogok végig, az utána következő hosszú emelkedőn azért elkezdem számolni, hogy Kálvária egy, Vihar-hegy kettő, Hármashatár-hegy három...

Mindegy, a széles erdészeti úton szorgosan előzgetve kapaszkodok egyre feljebb, aztán a sorompónál picit csodálkozom, mert a S- át van festve: át a sorompón, és utána megy balra.

A "csemege" ez után jön: fel, meredeken fel a Kálváriához. Némi beletotyogással ugyan, de leküzdöm ezt is egyben - igaz, a végén a fülemen is szeretnék levegőt venni :-)

Ismerős pontőrök itt is, a beszélgetéssel megy az idő, betermelem az ellátmányként kapott édességet, aztán csak elindulok lefelé, hiszen ez még csak a táv fele - is szintben is bőven van még...

Azért út közben ahol lehet, nézelődök, hiszen csodaszép idő van, és az őszi erdő nagyon szépen mutat.

Virágos-nyereghez a K- jelzésen trappolok be, a lakókocsiból átalakított büfé nyitva van, egy kávét kérek, részben, hogy magamat támogassam, részben meg azért, hogy a büfét, hiszen máskor is jól fog jönni itt a folyadékpótlás.

A lakókocsi-büfét egyébként egy ötletes mini "erőgép" húzza-vonja - Pannónia motor, talán Trabant váltó - kellően házi barkács modell ahhoz, hogy megörökítsem :-)

Vihar-hegy a következő feladat, bőven kortyolok izóból, aztán hajrá, fölfelé. 

Itt is előzgetek, bár lefelé a térdem picit bejelez, úgyhogy a túloldalon csak óvatosan totyogok lefelé - hogy aztán a Hármas oldalában újult erővel toljam fölfelé magamat.

A hazai sportrepülés legsúlyosabb katasztrófájának emlékhelyét most kihagyom (A HA-ANL lajstromjelű AN-2 1982. május 11-én a Hármashatár-hegy ény-i oldalának ütközött és kigyulladt. A rajta tartózkodó két fős személyzet és a hét utas életét vesztette.), mert az idővel valahogy nem állok túl jól.

A Hármashatár-hegyen is van pont, bélyegzés, és megyek is tovább: irány a Határ-nyereg, eleinte a Kc jelzést követve.

A parkolóig semmi gond, a S- meredek ereszkedésénél ismét "jelez" a térdem - pedig annyira hűvös nincs, hogy gondot okozna - vagy mégis? Nem érdekes, lassan óvakodok lefelé a jól ismert meredélyen, aztán ahogy illik, a S- jelzést szigorúan követve váltok a K- jelzésre, amit az Árpád-kilátóig kell követni.

Ez a szakasz eleinte nagyon enyhén, majd picit komolyabban tart fölfelé - a végén némi "valódi" emelkedővel. 

Széles erdei sétaút, rengeteg avar, és persze az ősz megdöbbentően szép színei...

Persze ami lefelé, az később fölfelé, ahogy az az Apáthy-sziklánál látszik is - lent az átjáró a Nagyhíd alatt, a völgy túloldalán, fönt, az erdőben sejthető a cél... 

A lépcső lefelé "nem ízlik" a térdemnek, a városi aszfaltos szakaszon belassulok rendesen - gond nincs, mert a szintidőbe belefér így is, bár azért jó lenne "értelmes" időn belül beérni.

Ez a beton-aszfalt-járda szakasz, pláne, hogy elég sok szint is van benne nem szokott jólesni - most sem tetszik, pláne, hogy Szilvi, a pontzárás után indulva utolért :-) Lehet, hogy mégis lassú vagyok?

Térdprobléma ide, vagy oda, elkezdem tempósan tolni a Szent Ferenc kórháztól - előbb a kellemesen emelkedő aszfalton, utána pedig a kényelmes, erdei sétányon.

Itt még egy jelentősebb emelkedőt kell legyűrni a "sok antennás" ;) épület mellett, utána már csak a lépcsőn kell felsétálni Szépjuhászné állomás peronjára, a célba.

Jelvény, kitűző, oklevél, banán és nagyon-nagyon fincsi tea - mondhatni szokás szerint :)

A túra úgy rendezésben, mint ellátásban (és árban) hozta a szokásos formáját: gyakorlott rendezőgárda bőséges szolgáltatással rendezett nem olcsó, de ár/érték arányát tekintve teljesen rendben lévő túráján vettem részt, immáron nyolcadik alkalommal.