Túrablog

Ötödik alkalommal jöttem erre a túrára, és remélem, még sokszor jöhetek - úgy az útvonal, mint a rendezés nagyon tetszik - és idén az időjárásra sem lehetett panasz.
Kilenc előtt pár perccel kapom a kezembe az ismerős, nagyon szép, színes térképpel ellátott itinert, aztán nekivágunk az aszfaltnak.
Nekivágunk, tehát a bemelegítő kocogás elmarad - a magánbirtok megkerülése, majd pedig a Kő-orr előtti emelkedő viszont nem :-)
Ez utóbbit kényelmesen sikerül idén is letudni, aztán néhány kanyar, és az első ep-on kapjuk a bélyegzést.  Innen aztán lefelé, meredeken - a bot jó dolog itt is - hogy aztán a völgy túloldalán ismét kapaszkodhassunk fölfelé...
Kellemes beszélgetéssel telik az idő, Dobogó-hegy bélyegzését is begyűjtjük közben, aztán hipp-hopp, Nagy-mező, és már ereszkedünk is lefelé Sóskútra.
A pont pont a szokott helyen: csokival (Mars), palackos ásványvízzel, és persze szép, egyedi bélyegzéssel. Átsétálunk a falun, a Kálvária felé vezető ösvényre a letérés már ismerős, az autóból kapott bélyegzés is - ami viszont szokatlan, az a szinte teljes szélcsend.
A Benta-völgyében kényelmesen kanyarogva haladunk nyíl egyenesen a horgásztó felé.
Itt néhány fa erős "fazonigazításon" esett át, mint ahogy picivel odébb a patak is. A meder ilyen rendezése nem szép, hiszen orrrdít róla, hogy mesterséges, de sajnos szükséges...

Az egykori gyaloghíd hűlt helyét is megtekintjük - pár éve még azon jött át a patakon a túra útvonala...
Az erdészháznál régi autók sokasága - többször megnéztem már, újabbakat nem nagyon látok, úgyhogy nagy nézelődést most nem rendezünk, hanem elindulunk föfelé.
Az emelkedő itt nagyon kényelmes, pont annyira emelkedik, hogy még akár kocogni is lehetne. A Nyakas-kőre néhányan felmásznak, én megelégszem egy fotóval, természetesen azután, hogy a esedékes bélyegzést begyűjtöttem :-)
Aztán persze hátat fordítok a Nyakas-kőnek, és a meredek ösvényből hátralévő részt leküzdve gyönyörködöm egy picit a kilátásban, ami a Madár-szirtről elém tárul.
Itt nekilódulok picit, hogy aztán a jelzés jobbos betérését elvétsem, szerencsére az ismeretlen szakasz néhány méter után gyanús lett, úgyhogy időben visszafordultunk.
A Rédey-kútra rákérdez alkalmi túratársam - megtippelem, hogy az út melletti kerekeskút az :-)
Ezen a zártkertek közötti szakaszon elkezd szemerkélni az eső - nem nagyon, csak éppen hogy - zavarni nem zavar, bár ami igaz, az igaz, nem örültem volna annak, ha kitart vagy netán megerősödik a túra végéig :)
A Szily-kápolna előtt a mindig sáros lejtő most teljesen kényelmes, nem sáros, csak bokakímélően puha. A következő pont a kápolnánál van, melyet az ismertető tábla szerint 1817-ben említenek először:

A Szily-kápolna történetéről kevés írásos dokumentum áll rendelkezésre. Első említését a torbágyi 1817. évi püspöki egyházmegyei látogatási jegyzőkönyvben találjuk. Ez a falun kívül, a szőlők mellett mondja. A főpásztor, Spetykó Ferenc kerületi esperest, bicskei plébánost bízta meg a kápolna felszentelésével. Ekkor lett védőszentje Szent Vendel. Építtetője Szily József (1746-1827) udvari tanácsos. A birtok - melyen a kápolna is áll - eredetileg a hügyei Farkas családé volt, az ő lányukat, Terézt vette nőül 1770-ben. Újabb dokumentum alapján feltételezhető az is, hogy az építést még a Farkas család kezdte meg, és Szily József fejezte be a kápolnától nem messze lévő, hasonlóan klasszicista stílusban épült, azóta elpusztult erdei lakkal együtt. Noha a kápolnát ő építtette, mégsem itt, hanem a kistorbágyi templom sírboltjában nyugodott két, korábban elhunyt felesége mellett.

A kápolnának bővebb felszerelést fia, Szily Antal juttatott, ki később a kápolna padozatában lett eltemetve. Erre utal jelenleg is a márvány sírfedlap. A kápolna előtt, a félkörös, rondella-szerűen kialakított terasz alatt egykor a Szily család sírboltja volt, ahol a család többi tagja pihent. A klasszicista stílusú kápolna empire oltára felett Szent Vendelt ábrázoló oltárkép függött. Az épület belső berendezése fából készült.

1944-45-ben és az utána következő években a kápolna és belső felszerelése erősen megrongálódott, oltárképe elpusztult. Sírboltját feldúlták. Az 1950-60-as években részlegesen helyreállították. Az Országos Műemlékvédelmi Hivatal 6913-as törzsszámon vette műemléki lajstromba. Jelenleg tulajdonosa a Magyar Állam, kezelője a Pilisi Parkerdő Zrt.

A Biatorbágy Kultúrájáért Alapítvány 1993 óta tevékenykedik a Szent Vendel-kápolna helyreállításának elősegítésében. Pályázatokból, támogatásokból, társadalmi munkákkal mintegy 10 millió forint felhasználásával sikerült ezt az épületet megmenteni az enyészettől. Még néhány kisebb munka van hátra, s a zsindelyezést kell pótolni.

Kérjük Vándor, ha erre jársz, vigyázz rá, ne rongáld, hogy utódaink is gyönyörködhessenek benne, ha idejönnek kirándulni!

(A kápolnánál található ismertető tábla szövege)

A kápolna után már tényleg csak egy könnyű séta van hátra a célig, közben persze a lőtérnél az utolsó ep bélyegzése is rá kerül a lapra, hogy aztán a célban megkapjuk a díjazást, ami idén is jelvény (az idei a Szily-kápolnát ábrázolja) és Emléklap, valamint kapunk még egy töltött piskótaszeletet is.
A jelvény a tervek szerint jövőre is másfajta lesz, úgyhogy akinek nem elég a szép táj, a kellemes útvonal, és az egyszerű, de jó rendezés, az újabb okot találhat arra, hogy miért érdemes ide többször is eljönni.

Ha minden jól megy, jövőre is itt leszek :-)

Ahogy számolom, a 30 éves hazai teljesítménytúrázás és 20 éves TTT pontgyűjtő mozgalomban jelentősebb pluszpontok nélkül is összejöhet a szükséges 2011 pont, de biztos, ami biztos, ezt a plusz 30 pontot jelentő túrát nem hagytam ki. A változatosság kedvéért BMV-vel (busz-metró-villamos) közelítem meg a rajtot - negyed nyolc körül szállok le a hűvösvölgyi végállomáson.
A nevezés gyorsan megy - két A6 méretű cetli összetűzve: az egyik a nevezési lap, a másik egy "ős Kinizsis stílusú"  pecsételőlap - az előbbit leadva megkapom az "itinert" - végül is a K- majd némi piliscsabai séta Klotildligetig a túra első fele, úgyhogy tényleg fölösleges lett volna kettő mondatnál többet írni erről a szakaszról :-)
Indulási időnek fél nyolcat írok a lapra, van pár percem, ismerősökkel váltok pár szót, aztán nekilódulok, keresztül a vasút alatt, majd a sétányt követően hooooosszan aszfalton.
Ez persze annyira nem baj, hiszen lehet nézegetni a szép és kevésbé szép, meg a totálisan tájidegen építészeti csodákat, a már nyíló virágokat. Laci indulás előtt invitált, hogy tartsak vele - itt egy darabig együtt megyünk.
A templomnál most nincs esküvő - na ja, kora reggel van :-)) Van viszont nagyon kellemes idő - remélem, az idei évre ez lesz a jellemző....
A Remete-szurdok előtt a pont pont ott van, ahol két évvel ezelőtt is volt, úgyhogy már rutinosan szólok egy futó után, hogy ha bélyegzést szeretne, akkor ne menjen tovább :-)
A szurdokban érezhetően hűvösebb van, mint úgy általában mindig, a patak pedig ha nem is nagyon erőteljesen, de azért illendően szép vízhozammal folyik - persze a tavalyi Meteorhoz képest sehol sincs, úgyhogy száraz lábbal át lehet rajta kelni... A bicajosok persze nehezebb helyzetben vannak, de úgy nézett ki, hogy ők is sikeresen veszik ezt az akadályt - Az emelkedőre felkapaszkodásukat viszont nem várjuk meg - elindulok tempósabb fölfelé, Lacitól is elköszönve, hiszen ő egy órával későbbi vonatot célzott meg. Felérek, szuszogós, persze, de azért simán megy egyben a kikapaszkodás, meg után a "levezető" normál emelkedés :-)
Nagykovácsi előtt a természet hívó szavának engedve teszek egy rövid kitérőt, úgyhogy mire visszaérek a jelzésre, Laci utol is ér. Rövidesen érkezik a S- jelzés jobbról, majd jön a két, jól ismert sáros-kerülgetős rész, ahol teljesen korrekt doronghidacskák készültek, úgyhogy "menetből" simán vehettük ezeket az akadályokat is.
A Muflon zárva, Laci azért megáll falatozni - én másodszor is elköszönök tőle, és szaporázom a lépéseimet - jó lenne 4 órán belül beérni, hogy a vonat előtt legyen pár percnyi időm.
A szénásokra fölfelé jó dolog gyalogolni, pláne, ha nincs tikkasztó hőség - szerencsére még nincs, úgyhogy igen rendes tempóban haladok. Itt-ott ibolya nyílik, dokumentálom a tényt :-) majd a sorompó után nem sokkal szólok az erre tévedt bicajosoknak, hogy nem biztos, hogy jó helyen járnak... (Elvileg nekik kimarad a Nagy-szénás).
A levegő friss, a táj még így, tavaszelőn is lenyűgöző, de nincs mese, menni kell. A pont a szokott helyen, bélyegzés után némi frissítés, aztán a majdnem utolsó emelkedőn csúcstámadás :-)

Mennyire más körülmények fogadtak itt Budai trapp idején, vagy akár a Piroson... A szél picit fújdogál, de ez már az a tavaszi verzió :-)
A Kőris-völgy is egészen más arcát mutatja -szerencsére- mint bő egy hónapja - bőven van már hóvirág, az út mentén pedig a szorgos favágók munkája nyomán nem túl régen darabolt rönkök pihennek, és árasztanak nagyszerű illatot.
No igen, így is lehet erdőt művelni: nem tarra vágva, hanem okosan, a természettel együtt "gondolkodva" ritkítani az állományt.
Már majdnem elkezdtem magamban a favágókat is dicsérni, hogy az utat szabadon hagyták, amikor a K+ csatlakozásánál balra tartó utunkat bizony-bizony a földön fekvő rönkök keresztezték - mindegy, óvatosan átlépkedek rajtuk, aztán a meredekebbé váló lejtős részen picit kocogósra fogom.
A kocogós tempó aztán majdnem bosszút áll rajtam: az egyik kanyarnál (amit meredeken le lehet balra tartva vágni) az út jobb oldali ágát választom, és bokáig cuppanok a sárba - szerencsére vastag avar fedi, így a cipellőm nagyjából megússza a dolgot :)
Egy érdekesen nőtt fa azért megállásra késztet - jó lenne tudni, hogy a természet hogyan alkot ilyeneket?
Bár lehet, hogy egy vicces kedvű ember csavarta össze a pici fa két ágát, amiből sok-sok év után ez lett...?
Piliscsabáig kocogósan haladok, aztán aszfalt, főút... Az itinert meg az órát nézve esélyes a 4 órán belüli teljesítés és ezzel a korábbi vonat elérése.
A felüljárón megállok egy picit, lentről túratársak érdeklődnek, hogy van-e itt pont - tudtommal nincs, mondom, aztán tovább indulok lefelé a lépcsőn, aminek az aljánál egy hagyományos vödör van felakasztva szemetes gyanánt - nem hagyom ki a "lehetőséget", és az út közben itt-ott felszedett, túratársak által véletlenül elveszített csokipapíroktól megszabadulok.
Innen egy szép fasorral szegélyezett utca következik, picit emelkedik, és nem, nem az első, hanem a második utcán fordulok jobbra, ott, ahol kell, majd kocogósra fogom... Aztán a távolban feltűnik a vasút - jól állok, bőven lesz időm az elvileg 11:48-as vonatig.

A célban a díjazás mellé egy üdítőre vagy teára beváltható bón jár a kitűző és oklevél mellé - tea helyett inkább buborékos üdítőt választok, majd kényelmesen kisétálok a vonathoz. Pénztár zárva, úgyhogy jegyet majd a vonaton... Vagy sem... De tehetek én arról, hogy a kalauz nem járt felénk...?

Végre sikerült a téli meghűléses-taknyos időszak után találni egy könnyed, és elérhető sétát, amin a tejes családdal részt tudtunk venni. Öt kilométer, délig lehet indulni - tökéletes, még akkor is, ha a reggeli készülődés - amúgy kényelmes hétvégi módon sikerül. Gondoltam én...
Azért egy tankolás beiktatása meg egy apró technikai megállás után sikerült (majdnem) időben megérkezni a rajtba - szerencsére az iskola előtt pont volt egy parkolóhely, úgyhogy beálltam, és amíg a hölgyek készülődtek, addig a nevezést pikk-pakk el is intéztem.
Kellemes időben vágtunk neki a macskaköves utcának, aztán pedig a Kálváriára vezető lépcsősornak. Persze előbb a hídról alaposan meg kellett nézni a patakot is :-)
Minthogy "Dél-Börzsönyi kilátások" a túra címe, így aztán nem hagytuk ki a panoráma megcsodálását már az első 53m szint leküzdése közben sem :-))
Az országzászló és a kápolna megtekintése után folytattuk az emelkedést: itt-ott némi biztatás :) mellett szépen haladtunk fölfelé a kényelmes gyalogúton, ahol anno a NAHÁT-on jöttem lefelé.
Gyerkőcökkel persze nem áll az a jótanács, hogy emelkedőn fölfelé ne állj meg, így aztán hol inni, hol gombát nézni megálltunk - no meg a tájban is lehetett gyönyörködni.
Az emelkedő vége előtt azért Jucit csak fel kellett kapnom - neki még szabad segítséget igénybe venni a túra teljesítéséhez :-) de a pont előtt keresztbe dőlt fa leküzdését már mindenki maga oldotta meg.
 A bélyegzés után picit még feljebb mentünk, virágot, meg tájat nézegettünk, hogy aztán a So jelzés keskeny és itt-ott bizony sáros szerpentinjén ereszkedjünk le, az Ernő-forrásig.
A meredek hegyoldalon már-már valószerűtlen zöld színekben pompázó moha lepi a fákat - bár fotóztam, de messze nem adja vissza a kép a valódi színeket...
A hölgykoszorú :) egészen jól vette ezt a sáros, meredek szakaszt - megmondom őszintén, amikor megláttam egy-két vízátfolyásos részt, én is gondolkodtam, hogy hogyan kéne nem el- vagy lecsúszni, úgyhogy le a kalappal előttük - a végére mindenkinek tetszett a dolog, és ez a fontos, nem?
A forrásnál egy szusszanásnyi időre megálltunk, amíg a párom és a gyerkőcök frissítettek, én levadásztam a GCERNO ládát - természetesen vigyázva a hóvirágokra.
Innen aztán egy lankás völgyben haladtunk lefelé - magyaráztam a nagyobbik lányomnak, hogy hogy alakult ki, meg hogy fönt keskenyebb, aztán lefelé szelídülve kiszélesedik a völgy, és a patak hova folyik...
Kellemes beszélgetéssel telt az idő tehát Zebegényig, ahol aztán aszfalt került a talpunk alá, majd a vasúti sínekkel párhuzamosan sétálva rövidesen elértük az iskolát, a túra célját.
A célban természetesen mindenki személyesen vehette át a szintidőn belüli teljesítésért járó oklevelet és kitűzőt, és a névre szóló ideiglenes rendezvénykártyát is.
Közben persze sok ismerős érkezik a hosszabb távokról, egy-egy üdvözlésre igyekszem időt szakítani - azt, hogy milyen volta terep a többi távon, azt fölösleges megkérdezni: látszik :-)
A díjazás mellé kapott bónért cserébe mindenkinek jár a célvirsli, amit egy padra letelepedve fogyasztunk el.

Örülök ennek a családi kirándulásnak, annak meg még inkább, hogy kényelmesen, szintidőn belül sikerült teljesíteni - hiszen ettől is teljesítménytúra - és már tervezem, hogy mi is legyen a következő ilyen jellegű családi program.

Mit is lehetne írni egy immáron negyedszer (az éjszakaival együtt nyolcadik alkalommal) abszolvált túráról beszámoló gyanánt? Majd kiderül...
Az idei túranaptárban két "elrettentő" fotót találtam a sorban állókról - jelentem, ez a probléma idén gyakorlatilag megszűnt - egyszerűen azért, mert pontkartonok (azok a lapok, amin az áthaladó résztvevők rajtszámait ikszelgetik) ettől a túrától kezdve nincsenek.
Az időjárás-felelősök kellemes tavaszi időjárást ígértek, ami jelentős indulói létszámot vetített előre, úgyhogy reggel fél nyolckor már a sorban álltam, hogy lehetőleg korán el tudjunk indulni.
A sorban persze rengeteg ismerős, úgy előttem, mint mögöttem, de még több ismeretlen - hiába, ez a túra nagyon népszerű, pláne, hogy ilyen szép idő van. Telefonon megbeszéljük a részleteket, 8-kor indul a nevezés, előtte kitöltöm a hét nevezési cédulát, aztán negyed 9-kor már kezemben a hét füzettel, pecsételőlappal találkozom a többiekkel. A sorszámos pecsételőlapokról a nevek lemaradtak, úgyhogy nincs mese, együtt kell beérni a célba :-)
A Széchenyi-emlék, pontosabban a kilátó az első meglátogatandó hely - itt azért vannak egy páran előttünk, de pikk-pakk túlesünk az adminisztráción, és mehetünk az Apáca-rét felé. Itt az év vadvirágjának választott kökörcsin már virít, bár emlékeim szerint tavaly sokkal többet lehetett látni.
Visszatekintve a torony is megérdemel egy fotót - az ég ragyogóan kék, jó látni a tél szürke árnyalatai után.
A Kápolna gyorsan megvan, aztán a  Farkas-völgyben kapunk sarat is, bár nem sokat - itt picit ellépek a többiektől, mert "tele" van az út, és hátha kevesebbet kell Normafánál sorakozni.
Tényleg kevesebbet várok a bélyegzésre, olyannyira, hogy bőven van idő kibújni a pulcsimból - egy szál bicajos felsőben is szinte melegem van.
Egy érdekes, pusztulófélben lévő fa, no meg a város közelsége miatt "elmaradhatatlan" szemét... Nem értem azokat, akik így szabadulnak meg a hulladéktól... Ha valaki az ő lakásuk elé borítaná le a szemetét, vajon, mit szólnának?! Persze ezt azért képesnek kell lenni végiggondolni, arra meg sajnos egyre kevesebben alkalmasak :-(
Csillebérc után már a pálya melletti ösvényen sétálunk, amikor szembe jön egy szerelvény - de nem eredünk a nyomába, hiszen mi pont a másik irányba tartunk :-)
Normafánál a rétesest kihagyjuk, ellenben szigorúan követjük a jelzést, ami a síház mögött csatlakozik be az innen követendő zöld sávba.
Gyorsan leérünk a pontra, pecsételtetek - hiába, én vettem a nyakamba ezt a feladatot - meg a térképtartó táskát, amiben a lapok vannak :-) Aztán meg előveszem a botokat, mert fölfelé azért picinyt meredek.
Virágvölgy állomáson a "szokásos" teát természetesen a saját bögrémbe kérem, hiszen ezzel is egy eldobható pohárral kevesebbre van szükség. 
Makkosmária előtt a lejtőn szintén előrerobogok, gyorsan bélyegeztetek - mire a többiek utolérnek, már indulhatunk is tovább :)
János-hegy állomásig egy mikroláda, meg egy érdekes fa miatt állok meg egy-egy pillanatra.
Lépcső, murvás út, aztán hipp-hopp, a Libegő felső végénél vagyunk - van, aki a csapból frissít, hiába, "rengeteg" szintet kellett itt egyben leküzdeni :-))
Lépcsőn föl a kilátóig, majd a kilátóba - egészen föl, minthogy valaki azt mondta, hogy fönt van a pont. Nem ott volt, de legalább ismét körülnéztem föntről... Minthogy rengetegen voltak fent, így nem kezdtem el fotózni - viszont sikerül kiszúrni, hogy hol is van a pont: Egy kukakonténer mögötti padra telepedtek le... Most mondjam azt, hogy belevaló gyerekek?? :-)))
A sikeres pontvadászat után begyűjtöttem a megérdemelt bélyegzőlenyomatokat, és máris trappolhattunk lefelé a P- jelzésen.
Itt picit hiányoltam a Parádon látott kerékpárosokat távol tartó alkalmatosságot, pláne az után, hogy néhány humanoid direktben egyenesen a fák között gurult lefelé a kétkerekűjével... Ilyenkor persze sehol nincs a DINP részéről senki, amikor viszont teljesítménytúra pontőreit vonják kérdőre hogy mi is történik a felségterületükön, akkor akárhol ott tudnak teremni.
Szépjuhászné állomásnál picit többet időztem, megvárva a két nosztalgiavonat találkozását. A büfé persze zárva, a csap is "téli üzemmódban" - mondjuk nekem mindegy, a hátamon cipelt készletből kényelmesen tudok frissíteni.
Nagyon sok embert kicsábított a szép idő ide is, úgyhogy a vonatok elhaladását már nem vártam meg, és a többiek után eredtem.
 A S- emelkedőjét egyben küzdöm le - és közben azon gondolkodom, hogy pár évvel ezelőtt mintha magasabb lett volna :-)
Egy túratárssal beszélgetve érünk a S- és a kilátót direktben megcélzó ösvény elágazásához - és tartunk balra a jelzésen - igaz, ez nem az UKK (ÚtvonalKövetők Klubja) túrája, de attól még a jelzést itt is illendő követni.
A Bátori-barlangnál nem csúszik ugyan a lejtő, de ennek ellenére nem egyszerű lejutni a hídhoz - jól jön a bot itt is. Hamar leérünk a S-S3 elágazásához - páran itt várják a társaikat, akik felsétálnak a Kis-Hárs-hegy kilátójához bélyegzésért...
No mindegy. Mi "testületileg" megtesszük a "tiszteletkört, aztán kényelmesen beszélgetve csorgunk le a Sc jelzésig, hogy azon közelítsük meg a Nagy-rétet.
Előtte persze keresztezzük a vasutat, aztán egy kidőlt fa maradványait -a kivágott darabból a jelzést tartalmazó részt itt hagyták - szerencsére egyáltalán nem jelent gondot a jelzés hiánya, hiszen pár méteren belül ott van a pótlása. 
Minden esetre ez a szép nagy fa hiányozni fog azoknak, akik korábban sokat jártak erre, de a természet már csak ilyen... Hol teremt, hol rombol...
A Sc elérése előtt persze van egy kitérőnk Hárs-hegy állomásra, ahol a pecsét mellé/alá még aláírást is kapunk. A pontőrök szerint mindenütt kellett volna :-)
A Sc jelzésen itt-ott tócsákat kerülgetve, kellemesen beszélgetve fogy a táv - aztán bal oldalon a vasút oldalában meglátok két ifjú túrázót ereszkedni a meredélyen... Szerintem ők nem teljesen így gondolták Hárs-hegy állomástól az útvonalat :-) Az egyikük esik egy nagyot... Pedig a Nagy-Hárs-hegy tetejéről lefelé még említettem is nekik, hogy miért is nem szép dolog levágni a turistautak kanyarulatait :-) Messze vannak, de az látszik, hogy nincs nagy baj, úgyhogy tovább megyünk a Nagy-rét felé. A Nagykovácsi út forgalma igen gyér, mint ahogy a Nagy-rétet körbekerülő járdáé is - a legtöbben nyíl egyenesen mennek a ponthoz - mi meg megnézzük a virágokról szóló tájékoztató táblát :-)
A pont után jön a hőn szeretett Villám utca - fölfelé... Van, aki kocog, és van, aki visszafelé jön - csak tippelem, hogy kimaradt a Nagy-rét bélyegzése...
A Fazekas-hegy előtt még levadászom a GCFAZE geoládát, Aztán már csak be kell sétálni Hűvösvölgybe, bónuszként megmászni az állomás peronjához vezető lépcsőket, majd pedig a célban átvenni a jól megérdemelt díjazást. A két "kalandozó" fiatal is beérkezik, megkérdezem, hogy minden rendben van-e, merthogy láttuk a "mutatványt" :)
Az oklevél-kitűző-kupafüzetbe bélyegzés után bőven van idő elfogyasztani a pörkölt+tészta összetételű menüt, amihez szokás szerint egy kis dobozos Sió gyümölcslé is jár.
A kajálás után kényelmesen van időnk a vonatig, amivel aztán visszazötyögünk a rajtba.

Az egész túranap legkalandosabb része persze ez után következett, hiszen némileg megkavarta a közlekedést az ünnep miatt lezárt Erzsébet-híd... De azért utólag kiderült, hogy mindenki sikeresen hazaért :-)

Ezen a hétvégén ismét dilemma: Budapest-kupa okán Normafa, vagy Cartographia kupa keretén belül Mátrahegy? Előbbi mellett szól, hogy közel van, utóbbi mellett meg az, hogy a Mátrában még nem nagyon túráztam. A Budapest-kupa teljesítése messze nincs veszélyben, a Cartographia esetén meg... Picit rágyúrva akár a legmagasabb fokozat sem elérhetetlen, bár ahhoz azért jócskán kell szerencse is - ha annak lehet nevezni azt, hogy hogyan alakul a kötelező ügyeleti beosztásom idén...
Telekocsit szerveztem, odafelé sikeresen összejöttünk öten, úgyhogy Gödöllőtől teltház volt :-) Reggel 6 után nemsokkal indultunk, és a Gödöllői kitérő, meg a "Gyöngyös nyugat" letérés helyett a város másik végének a megcélzása sem akadályozott meg minket abban, hogy negyed nyolc tájban az akkor még füves placcra szépen leparkoljunk a suli bejárata mellett. Rushboy természetesen a 40-en futott, Petamiék szintén ezt a távot választották - én igyekeztem haza, így Gellérttel a 30-as körnek vágtunk neki.
A nevezés gyorsan ment, számítógépes regisztrálás után külön asztalnál kaptuk meg a rajtidőt (7:34), aztán már indultunk is, a részletes táv- és szintadatokat, valamint a tavalyi teljesítők listáját tartalmazó füzet középső két oldalát kitöltő térkép útvonalvázlatot böngészve.
Mátrafüredet hamar magunk mögött hagyjuk, bár a Muzsla-tetőre fölfelé azért kapunk jeges szakaszokat is, de annyira azért nem vészes :) A fotóapparát autófókusza rendetlenkedik, én meg bosszankodok...
A Rákóczi-forrásnál elköszönünk Petamiéktól - egy kis szíverősítő, csoki cserebere, aztán ők balra, mi meg jobbra megyünk tovább.
A kilátás remek - lenne, ha nem lenne köd, de a táj így is szép, bár azt a teret, azt a valós távolságot egy fénykép nem tudja visszaadni - azért megpróbálom, és egy szélesebb résznél félreállok egy fotó erejéig.
Később rövid időre érintjük a 24-es utat, majd jobbra fölfelé tartunk - a TuHu-s térképen ez a szakasz "ideiglenesen lezárva építkezés miatt" felirattal szerepel, lezárásra utaló jel viszont sehol.
Érintjük a Trianon emlékművet, majd kellemesen emelkedve érjük el Mátraháza parkolót, ahol a második ep található. Kockára tört csoki az ellátmány, én a jó üzleti érzékkel bíró :) lángososnál veszek egy pohár forró teát - tényleg forró, úgy kell a hóban hűteni - hó szerencsére van, bár csak foltokban.
Rövid ideig a főút mellett haladunk, aztán a jelzés balra letér, és ereszkedni kezd.
Egy gyaloghídnál éles kanyar, jég alatt csobogó patak... A talaj még fagyos, itt-ott jég is akad, de gyorsan lehet haladni a P- jelzést követve, nagyjából a főúttal párhuzamosan. Aztán egy rövid időre ismét az aszfaltra kényszerülünk, hogy aztán a túloldalon egy irányjelző tábla után ismét erdei ösvényre cseréljük.
Később ismét aszfalt, ráadásul egy csúnya S-kanyarban... Szerencsére a forgalom -most- gyér, így nincs komoly aggódni valónk. Aztán a szalagkorlát túloldalán virít a fákon a jelzés, ha valaki odafigyel, akkor teljesen egyértelmű a dolog, de ha elbambul, akkor esetleg benézhető. Átlépem a szalagkorlátot, majd rövid emelkedő után eddig kétszer látott tájékoztató lap a fára kirakva: EP 200m-en belül.
No, akkor ez lesz a "mozgó" pont... Így van, megkapjuk a bélyegzést, és nem sokkal később egy széles, havas erdőgazdasági útra érünk. A jelzés balra letér, egy futó meg elrobog. Vagyis elrobogna, de utánaszólunk, hogy nem arra :-)
Parádsasvárig szépen fogynak a méterek, úgy távban, mint tengerszint feletti magasságban - azaz ereszkedünk. A patak partján aztán lassítani kell, mert a meredek oldalban az ösvény keskeny, ráadásul több helyen jeges, úgyhogy a kastélyhotelt is csak a hídhoz leérkezve vesszük alaposan szemügyre.
Az erdőben hívatlan vendégnek számító kétkerekűek behajtása ellen itt is védekezni kell -sajnos- bár ez a megoldás szerintem masszívabb, mint amit a Budai hegyekben itt-ott szétverve láttam...
Az EP jobbra esik, az itt kapható többféle zsíros meg lekváros kenyér meg jól :-) Közel 13km van mögöttünk, meg 506m szint, úgyhogy a fele még odébb van. A ponton 10:29-kor pecsételnek, ami nem sokkal négy fölötti átlag, úgyhogy gyors falatozás a hurka&kolbászzsíros kenyérből (lila hagymával meg csalamádéval), illetve desszertként kóstoló a többféle lekváros verzióból is :-)
A kastély nagyon szép, de sokáig nem gyönyörködünk benne, hiszen a "java" azért még előttünk van. Csevice-üzem, jobbra fölfelé indulunk - azért a nulla lóerős szánt megnézem picit közelebbről is :-)
A Sós-cseri tetőn szúróbélyegző helyett zsírkréta fogad, meg egy szabadkozó felirat - a Rákóczi túramozgalom kódjának a társaságában. A S- jelzésen tovább haladva, jobbra, a fák között feldereng a Kékes is... Mintha felhő lenne - de nem az, bizony-bizony nemsokára oda fogunk felkapaszkodni...
Persze előtte még leereszkedünk a főút ig, hogy aztán a túloldalán egy combos kaptatóval elérjük a Várhegy oldalában futó nagyjából szintes utat. Hófoltok, fenyőillat, aztán kanyargás picit - nagyon szép helyen járunk ismét.
Egy nyereg után jobbról a Kétbükk-közti patak szegődik mellénk - előbb mélyen lent, aztán később egyre közelebb érünk a patak szintjéhez, mígnem Parádóhuta szélén keresztezzük is.
A kocsmában a ponton megkapjuk a következő bélyegzést, és az aszfaltos úton elkezdünk kikapaszkodni a faluból. Előtte persze alaposan szemügyre veszek egy munkagépnek vizsgáztatott öreg, de remek állapotban lévő  Csepel teherkocsit.
A Klarissza csevicéig szolidan emelkedünk, a csevicénél helybeliek töltik a láthatóan régóta erre a célra használt palackokat - többé-kevésbé valamennyi barnás szint kapott a víz vastartalmától. Saját bögre van, így megkóstolom a tetszetős tetővel védett kifolyóból csordogáló vizet. Enyhén kén-hidrogénes, erősen vasas, jó ízű víz, szépen kényelmesen elkortyolgatok egy bögrényit, miközben több túratárs se hall, se lát Dömötör módjára elrobog a forrás mellett...  No mindegy, én ezért is jöttem, hogy lássak, tapasztaljak, nem csak azért hogy menjek. Persze menni azért kell, úgyhogy nekiveselkedek a következő szakasznak, ami... Szóval nagyjából 700m szintet jelent, kevesebb, mint 7 km-en...
Lassan megy, pláne, hogy egy szakaszon épp a kivágott fákat aprítják szorgos kezek...  De azért haladunk, lassan visszaérünk a télbe...
A Pisztrángos tónál szusszanunk egyet a bélyegeztetés mellett, hiszen az eddiginél durvábban emelkedő szakasz következik. Több ismerős is befut a pontra, Gombos "kolléga" a lányával érkezik - a 20-as távon vannak, eléggé szorítja őket a szintidő - gyorsan megbeszéljük, hogy a célban megvárom őket, és hazafelé együtt megyünk.
Ismerős futók is érkeznek, aztán indulnak is - nekik nem jó ácsorogni - meg persze nekem sem, mert a szintidő azért ketyeg...
Aztán elindulok. Meredek, de rövid kapaszkodó jön. A rövid persze relatív fogalom :-) a teljes távhoz képest nem hosszú...
A Gabi halála emléktáblát elolvasom, alaposan, legalább addig is pihenek egy picit :-) Aztán persze nekiveselkedek a következő meredeknek.
A Sötét-lápa nyeregnél szikrázó napsütés, és újabb emelkedő vár ránk - szerencsére ez a part lesz a végső :-) Na jó, majdnem ez... A sziklás ösvény most valahogy nem tetszik, de azért csak feltűnik a meteorológiai állomás, ami egyértelműen jelzi, hogy már tényleg csak pár métert kell fölfelé menni a csúcsig.
Az étteremben van a pont, bent elég nagy a tömeg, alma és forró tea az ellátmány - az almát nem kérem, de teából duplán repetázok :-) Aztán befutnak Gombiék is - döbbenetesen jól jöttek fölfelé, nekem viszont indulni kell, mert a hosszú lefelét nem tudom, hogy fogja bírni a térdem.
Azért a "kötelező" fotókat elkészítem: sípálya, csúcskő, tv-torony... Amikor legutóbb, jó pár éve itt jártam, ősz volt, és iszonyatosan fújt a szél - szerintünk. A TV-toronyban dolgozó kollégák szerint meg nem, hiszen a liftet nem kellett leállítani :-) Már nem is tudom, hogy akkor melyik szintre mentünk föl körbenézni, az biztos, hogy jóval a látogatói terasz fölött jártunk.
No de vissza a mába, azaz a túrához.... Zöld utat kaptunk lefelé, mondhatnám, hiszen a Z- jelzésen megyünk gyakorlatilag végig. Ebben a magsságban még bőven hó van, így ahol lejt, ott lehet kényelmesen robogni-csúszkálni lefelé - egészen a Vályús-kútig. Itt egy romos épületnél kapjuk az utolsó bélyegzést a cél előtt, és azonmód indulunk is tovább. Forrás van, vályú nincs.
Aztán lassan a hó is elfogy, előbb csak foltokban, aztán teljesen eltűnik, és átadja a helyét a sárnak...
Ennek ellenére a völgy, amibe leereszkedünk nagyon tetszik, a csobogó patakkal, mohás köveivel. Itt nekiiramodok, megcélzom a 8 órán belüli teljesítést - egy-két alkalommal csak nehezen sikerül talpon maradni, de azért megúszom esés nélkül.
Egy híd után picit hezitálok, aztán meglátom jobbra lefelé a jelzést - újra kocogósra próbálom fogni, de nehezen megy, mert a keskeny ösvényen előzni nem nagyon lehet, és jó néhányan vannak előttem. Megpróbálom a párhuzamos földutat - egy indában majdnem hasra esek, de ezt is sikerül megúszni... Előzgetek, kerülgetem a sarasabbnak tűnő részeket - kamáslit nem vettem föl, szerencsére az utazónadrágot lecseréltem, úgyhogy mindegy, ha sáros is leszek...
A Csepegő-forrástól már nincs sok hátra, egy saras, de széles földút, majd kellemetlen köves lejtő, amire emlékszem... Mátrafüred szélénél egy pihenőhely, híd, aszfalt, aztán a 24-es út járdája, abasári elágazás, kisvasút, szalagok... Erdészeti szakközép, cél... Érkezési időt gyorsan kapok a füzetbe, meg a számítógépes rendszerbe is bekerül a 7:55-ös időm, az oklevélre viszont várni kell.
Közben megérkezik Gellért is, aztán megérkeznek Gombiék is:  öt percet hagytak bent a szintidőből - minden elismerésem nekik!
Tea, juhbeles virsli, lekváros kenyér desszert gyanánt - az ellátásra nem lehet panasz, az oklevél elkészítésével kapcsolatos probléma, a várakozás így visszatekintve nem is volt olyan nagy gond.
A reggel még füves placc, mint parkoló délutánra picit dagonyássá alakult, úgyhogy rövid átöltözés, pakolászás után a parkolóból való kijutáshoz külső segítséget kértünk és kaptunk (innen is köszönöm!), majd elindultunk hazafelé.

Konklúzióként talán annyit, hogy a Mátra sem viccel. A Budai-hegységben elkényelmesedik az ember, úgyhogy igencsak fontos, hogy ilyen "barátibb" szinteket, emelkedőket tartalmazó túrákra is eljárjak.