Túrablog

Eddig minden alkalommal autóval érkeztem erre a túrára, idén azonban bizonytalan volt picit az indulásom, így telekocsit sem szerveztem, ráadásul tömegközlekedéssel is kényelmesen megoldhatónak nézett ki a gyaloglat.
Reggel fél nyolckor már a 173E buszon ültem zötykölődtem Kelenföld felé tartva, ahol bőven van időm jegyet venni, és a pontosan érkező vonathoz kisétálni.
A felhőzet a vonatról nézve "nem tetszik", de azért reménykedem abban, hogy nem volt hiba otthon hagyni a normális kabátot. Aztán amikor leszállunk, akkor még egy csipetnyit riogat az időjárás :-) Az ELTE csapatával sétálunk a rajthoz; 8:55-kor nevezek, és pontban kilenckor már indulok is. A fiatalok szintidőt közel kihasználósan tervezi teljesíteni a túrát, úgyhogy elköszönök, és már hagyományosan kocogósra veszem az aszfaltos szakaszt.
A magánbirtok felé kanyarodva az út mellett kivágták a fákat, és a birtokot elkerülő jelzés mellett is - így persze sokkal jobban látszik, hogy ez egy ültetett akácos volt valamikor - szép sorban állnak ki a tönkök a földből. Sár már itt is van - mi lesz az Iharos oldalában? Mindegy, az még jóval odébb van (addig jöhet még nagy zuhé is...)
Az első "dombocska" előtt ismerős futók robognak el mellettem, aztán bottal segítve az emelkedőn utol is érem őket - persze a tetőn elporoznak -illetve poroznának, ha száraz idő lenne :-)
Vagdalthúsék őrzik az első pontot, mondhatni szokás szerint - páran már keresték rajtuk a "frissítőt", most nincs, pazar panoráma viszont jó közelítéssel azért van.
Tovább lefelé, igen-igen sokan söröznek, fiatalok boros üveggel a kézben óvatoskodnak lefelé... Komolyan mondom, itt-ott picit úgy tűnt, mintha a rajtban mindenki egy doboz sört kapott volna :-)
Túloldalon fölfelé ismét "elrontom", és végig egyenesen megyek, holott az emelkedő felső harmadánál balra tesz egy kényelmes kitérőt a jelzés - szánom, bánom, hatodik teljesítés ide vagy oda, erről a kunkorról mindig megfeledkezem :-)
Fent aztán újra rákapcsolok, előzgetem a kényelmesen sétálgatókat - három körül otthon kéne lennem, az meg négy és fél óra körüli teljesítést igényel.
A pont picivel távolabb van, mint szokott, az idővel jól állok, de trappolok tovább, hiszen bőven van még előttem szint meg táv is.  Meg persze itt-ott sár, de azért sikerül a sarat is, meg a kényelmesen bandukoló kirándulókat is probléma mentesen kerülgetni.
Sóskútig összesen kb. 150 túrázót megelőzök, ez minimum két tálca dobozos sört és pontosan kettő szál cigarettát jelent - ez utóbbi mondjuk igen jó arány.
A  frissítőponton kétféle piskótatallér közül lehet választani, ahogy a palackos ásványvízből is két lehetőség van - málnás tallér és buborékos víz kombinációt kérek, és gyorsan tovább is állok, remélve, hogy legalább a házak között nem fúj annyira a szél, és közben eszegetem a kapott finomságot, azon mosolyogva, hogy tegnap én is ilyet vettem magamnak erre a túrára :) Mire a Kálvária tetejére érek, elfogy a piskóta, de kell is az energia, hiszen a szokásos ep. mellé a szokásos erős szél társul.
A randa szél miatt kocogni nem érdemes, tempósan gyalogolok, mert igencsak bántja a fülemet a szél. Ennek következtében gyorsan a horgásztóhoz érek - erőteljesen fodrozza a vizét a szél, néhányan mégis kimerészkedtek zsineget áztatni :-)
Szépen követhető jelzést vezet át a Benta hídján; a patak melletti zúzottköves szakaszt nem fogom szeretni, de mindegy, évente egyszer elviselhető :-)
Az erdészháznál csak egy fotó, aztán tovább fölfelé - 120m szint következik a pontig, ráadásul számomra pont kényelmesen emelkedve, úgyhogy a nagyjából sík szakasz unalma után tempósabb botozós gyaloglásra kapcsolok - szerencsére itt egészen príma talajviszonyok fogadnak.
A ponton szusszanok picit, hiszen a túra legmeredekebb és talán legszebb szakasza következik.
A meredek kapaszkodás után ismét szép panoráma, és "természetesen" élénk szél fogad, szerencsére a mélység felől fúj. Óvatos séta a meredek letörés szélén, majd be a kerítések vonalánál futó gyalogútra, aztán vissza... Na ez a rész nem igazán futható, pláne most, hogy itt-ott alattomosan csúszott is, de aztán elértem az ósdi pincéket, illetve az elágazást, ahol jobbra felfelé kell tartani (itt korábban már sikerült egyenesen továbbrobogni...). Pici szusszanás, frissítés, majd be a hobbitelkek közé.
Aztán ismét erdő, jobbra az Iharos, mi balra lefelé tartunk, illetve tartanánk, ha... Meredek, irgalmatlanul csúszik, ráadásul kellemetlenül tapadós sár az oka... Azért oldalt a fák között az avarban csak leóvatoskodok, hogy aztán a túloldalon ripsz-ropsz felkapaszkodjak a kápolnához, ahol az utolsó előtti ponton kapom a bélyegzést.
A tovább vezető ösvény egyszemélyes, besorakozok, aztán lent, a földútnál előzök, és trappolok  az itt-ott mutatóban található sarat kerülve, hiszen innentől már nincs sok hátra, és az is kellemesen lefelé/szintben halad.
Az erdőből kiérve még egy nagyobb pocsolya/sártócsa kikerülése marad, aztán a lőtér ep-n még egy bélyegzés, eddig nagyon jól állok az idővel, de azért meghúzom a lépést az aszfalton - a sár majd lepereg út közben- az elágazásban balra, majd az útról rögtön jobbra a gyalogúton tovább (ezt is sikerült korábban benéznem...), kis híd, főúton jobbra, majd megint és cél.
Emléklap, választható jelvény és gratuláció.
Bubunál beszerzem a család számára a Budapest-kupa igazolófüzeteket, váltunk pár szót, és minthogy a vonat indulásáról nem tudok információhoz jutni, így gyors léptekkel az állomás felé veszem az irányt.
Út közben még alaposan megszemlélem Szent Vendel szobrát, akit egy kedves nótában oly sokszor emlegettünk az egyetemi évek során :-)
Az állomáson működik a pénztár, úgyhogy kényelmesen megveszem a jegyet Kelenföldig, és rövid várakozás után érkezik is ugyanaz a vonat, amivel reggel jöttem - legalábbis a vonatszemélyzet stimmel :-)

Most jártam itt hatodik alkalommal - nem sok túra van, amit eddig minden évben megcsináltam - és úgy gondolom, hogy a jövőben is rendszeres résztvevője leszek ennek a kellemes sétának, akár családdal is, bár az még odébb van egy picit :-)

Egészen pontosan 9:00-ra érek a rajtba (pontosabban ekkor állítom le az autót a parkolóban); olvadás után, elég locspocs/sáros terepre kell készülni, de a kamáslit "majd" felkiáltással bevágom a hátizsákba.
A síház előtt Panni jön szembe, köszönünk, ő elrobog, én meg gyorsan benevezek - a négy szín mozgalomba is - és nekivágok.
A rét alatt a széles gyalogút csúszós, úgyhogy itt-ott mellette próbálok előretörni - ettől persze az útvonalkövetés fontos, de fenékre ülni nem szeretnék rögtön az elején...
Tündér-sziklánál pont, aztán továbbkocogok; már elég sáros vagyok, úgyhogy a kamásli marad a zsákban :) Beérem Tibetet, beszélgetünk, gyorsan kopik a táv, bár a Battai-lépcső nem annyira, de azért leküzdjük azt is.
Apáthy-sziklánál rövid szusszanás, majd picivel később, a buszforduló fölött ismét: az Árpád-kilátó helyett ide települt a pont. Kapunk egy szelet csokit (csak tippelem, hogy az egykoron vadász szeletnek nevezett édességről van szó, mert zacskós csomagolásból osztják), aztán az emelkedőn elköszönök Tibettől, és pörgősen felkapaszkodok a kilátóig.
Cserfes tömeg, úgyhogy balra tartva megyek tovább a tocsogós-sáros gyalogúton. Azon töprengek, hogy ha eddig ilyen "fincsi" saras volt, akkor mi lesz később?
Persze sok időm nincs ezen törpölni, a jelzést követve nemsokára a Hármashatárhegyi utat keresztezem, utána pedig a Z- Z+ kereszteződéshez kell leereszkedni... Itt kijelenthetem, hogy a túrán eddig sehol sem csúszott a terep. Legalábbis ehhez a részhez képest :-D Persze ezt már megszoktam, úgyhogy némi avartaposós, út melletti óvatoskodással teljesen jól és sárbacsücsülés nélkül sikerül abszolválni.
Innen Virágos-nyeregig Anitával beszélgetve telik az idő, meg fogy a táv, de legalább tempósan haladunk, annak ellenére, hogy itt-ott azért fotózni is megállok.
Pannit látom indulni a ponttól, úgyhogy egy futó bélyegzés után elbúcsúzom alkalmi túratársamtól, és nekivágok a hétvégi kertek közötti földútnak, ahol aztán utol is érem Pannit és Tökit, a kutyát. Ők a hosszabb távot választották mára, nekem elég lesz Solymárig; pláne, hogy utána még fel kell buszoznom Normafához az autóért.
Mondhatni eseménytelen utunk van addig, amíg a jelzés ki nem ér az erdő szélére... A szántóföldön nincs út, csak sár, többen konstatálva az állapotokat visszafordulnak, és Z+-on, majd jobbra, a Szarkavár alá érkező földúton kerülnek. Mi nekivágunk, bár én inkább maradok az erdőben, ameddig csak lehet.
A nyílt részen aztán kapjuk az erős és hűvös szelet, de aztán gyorsan elérjük a jól ismert tényleg sáros bevágást a Vár mellett.  Páran, akik a Szarkavárhoz jöttek Solymár felől furcsán nézik,a hogy felnőtt normális (vagy annak tűnő) emberek tapicskolnak lefelé a bokáig érő sárban, de minket speciel nem érdekel :-)
Aztán a szántóföld közepén haladó út mellett egy hófoltban alaposan összevizezem a cipőmet - jó, persze, a rátapadt sárból is jócskán fogy közben, úgyhogy talán felszállhatok majd a buszra a célban :-)
 Az ismerős útvonalon, a célnak helyt adó szokásos kocsmáig tart számomra a mai túra, bár Panni invitál, hogy nagykovácsiig menjek vele, de mára tényleg elég volt ennyi, úgyhogy elbúcsúzunk - mire átveszem a díjazást, addigra ő már tovább is indult.
Sajnos buszjegyet (világvégén túl vagyunk, hétvégi kora délutánon, ezt ne felejtsük el!) venni lehetetlen, és nem is hoztam magammal, így a jószerencsében bízva szállok fel a buszra, ahol Anitával találkozom - mint kiderült, ő is elkerülte a szántóföldi szakaszt, és ott előzött meg minket.

Maga a túra szép útvonalon halad, a szinte kötelező elemévé vált sárral együtt is kellemesen átmozgatott - remélem azért, hogy a Tojás talajviszonyok tekintetében jobb lesz - vagy ha nem, akkor legalább a kamáslit fel fogom venni, még az elején :-D