Túrablog

Hosszú túramentes időszak után, mint utólag kiderült, a hónap egyetlen túrájaként "kötelező" penzumként ismét nekivágtam ennek a sétának. Azt terveztem, hogy tényleg a legelején indulok, "antiszoc" módon szólóban megkocogva az elejét - aztán másképp alakult, de így sem volt rossz :)
Autó a célnál lerak, fogaskerekű, majd villamos - jó néhány ismerőssel. Ekkor még naívan reménykedtem a gyors nevezésben - aztán amikor Hűvösvölgyben az egyébként nagyon szép fedett lépcsősor tetejénél találtam a sor végét, akkor azért kezdtem átértékelni a dolgokat...
Később befutottak Szilviék is - pont előttem álltak ismerőseik, akikkel együtt tervezték a menetet, úgyhogy csatlakoztam, pláne, hogy a bő fél órás várakozás alatt az összes futási ingerenciám elpárolgott, sőt volt, hogy azon gondolkodtam, hazamegyek :)
Szilviék 10 perccel előttem indultak, én még GPS-t indítottam, vizet töltöttem - aztán a Sc leágazását majdnem benézték, úgyhogy kényelmesen utolértem a csapatot :-D
A Fazekas-hegynél bevezettek egy újítást: lent, a rövid oda-vissza szakasz elején állt egy srác, és tízesével engedte fel a túrázókat a ponthoz.
Megkaptuk a bélyegzéseket, indulás tovább - kocogós tempóról már lemondtam, pláne, hogy sehol sem leltem a futókedvemet.
Eseménytelen kutyagolás, Nagyrét, Hárshegy állomás, Kis- és Nagy-hárs-hegy, aztán a jelzést követve le Szépjuhászné állomáshoz. Itt lámpagyújtás, aztán neki a második buckának, azaz a P- János-hegyre vezető emelkedőjének.
A kilátó előtt egy padon ücsörögtek a pontőrök, a tömeg (tán a leírásban is ez van?) az aszfalton, meg mellette a rekortán futójárdán megy tovább - mi nem. Ebből kifolyólag számolhatok be arról, hogy a csúcs után a lépcsők rendbe lettek szedve - bár ez a lépcső inkább az ellenkező irányban, fölfelé hasznos.
A János-hegy állomás felé vezető lépcső tetejénél egy papír mutatja, hogy tovább a jelzésen - csak tippelem, hogy ezt a lépcsőt épp a túra idején (nem, nem éjjel...) javították - mondjuk ráfért már...
Ha nem lenne ismerős a környék, akkor is tudnám, hogy egy völgybe ereszkedik az út: ugyanis szokás szerint érezhetően lehűl a levegő, ahogy a Virág völgybe leereszkedünk. Aztán a túloldalon kimászva visszatér a langy meleg.
Itt kell először komolyabban odafigyelni, ugyanis a széles erdei útról egy tábla maradványainál (gyakorlatilag csak az oszlop van meg) jobbra tér a jelzés - már ha lenne - sajnos már megszokhattuk, hogy csak a hűlt (és csúnyán lefaragott...) helyét lehet látni :-( Néhány túratársat vissza is kell hívni, nekik szerencséjük van, de aki először jár ezen a túrán... Na mindegy, szerintem a rendezők is tudják, hogy problémák vannak a jelzésekkel, illendő lenne emiatt bejárni az útvonalat, és az ilyen problémás helyekre szalagot/táblát kirakni.
Makkosmária után ismét fölfelé, elágazásban jobbra, majd a következőnél balra - túratársak, meg a rutin segít itt is. Virágvölgy állomásnál nincs frissítőpont, megyünk az épület mögött fölfelé tartó ösvényen tovább az aszfaltcsíkig, onnan meg lefelé, hiszen a következő pont elvileg - és mint később kiderül, gyakorlatilag is - egészen lent, a Disznófőnél van. Sűrűn vannak az ösvények, de itt azért akad tábla is, úgyhogy azoknak a jelzéseit követve kanyargunk le a pontig, ahonnan a Z- jelzésen indulunk vissza, meredeken fölfelé. A táblázásnak hála lefelé másik útvonalon jön a tömeg, csak egy-két el- vagy megtévedt túrázó jön szembe :-)
Azért sikerül valahol benézni a jelzés kanyargását, és a réten keresztül kikecmeregni a kék körtúra jelzéssel ellátott sétaútig... Mindegy, belefér, irány Normafa, meg a Székelykapu.
Itt a változatosság kedvéért szintén hiányoznak a jelzések, de másodikra csak eltaláljuk, merre kell lefelé menni; vasút, balra, később ösvény, Csillebérc állomás - innen már nincs sok hátra :-)
Normafa állomásig kényelmes séta, utána a "mumus" - igaz, most az útról való letérést jelezte egy tábla, de... Szóval a vízmosásos rész horror volt: teljesen benőtte a gaz, bokatörően mélyen kimosta a lezúduló víz - illett volna legalább valamennyire kitakarítani ezt a részt... Ha már a tuhu térképen is fent lévő kerülőutat nem teszik be az útvonalba.
Lent a völgy alsó részén lévő tisztásnál kisebb csapat keresi a "merre tovább?" kérdésre a választ: lassítás nélkül tartok jobbra, és ott is van az út, ami levisz egészen a szemből érkező zöld háromszög jelzésig. Itt élesen visszafordulunk, és a Budai-hegység egyetlen víznyelője mellett elhaladva máris az Úti Madonna kápolnánál kapjuk az utolsó előtti pecsétet. (A kápolnát Berger János teológus professzor 1883-ban emeltette. Az egyre pusztuló kápolnát a Pilisi Parkerdő Gazdaság, a Magyar Cserkész-Szövetség és a Farkasvölgyi Baráti Kör építtette újjá. A megújult kápolna felszentelésére 1998 október 3-án került sor.)
A kápolna után még egy nekirugaszkodás, Apáca-rét, aztán a jól ismert ösvény jobbra, keresztül a bokros részen - "természetesen" ezt sem jelöli semmi...
Aztán a másik rét túloldalán már beépített terület következik, közvilágítással, úgyhogy lámpa le, kényelmes séta a Széchenyi emlékműig. Innen a Svájci lépcső felé venném az irányt, de mint a leírásból kiderül, igaza van Szilvinek, mehetünk arra is, amerről jöttünk.
Cél, sor, oklevél, kitűző, Budapest-kupa bélyegzés, virsli. Szilviék vonatoznak - a rajtban hagyták az autót - nekem itt van, úgyhogy néhány ismerőssel beülünk, és elindulunk lefelé.

A nappali verziókkal együtt 11. teljesítés - talán ebből is látszik, hogy a tömeg, az igen sok ep, meg a gyakorlatilag nulla terepmunka  ellenére is kedvelem ezt a túrát. A táv, illetve a szintadatok alapján könnyűnek tűnik, de nem az. A rengeteg jelzésváltás az éjszakával párosulva teszi - elsősorban tájékozódási szempontból - nehézzé ezt a túrát, pláne a területet kevésbé ismerők számára.

A tavalyi évhez hasonlóan Gabival vágtunk neki a túrának - ő a 15-ön, én a 30-on. A parkolóban egy számomra szívet melengető embléma egy autón - valamennyire nekünk is kell ma jó szerencse, bár jól ismert túrának vágunk neki. A nevezés gyorsan megy - sietünk is, hiszen rajtidő vége felé járok, ráadásul durván meleg idő ígérkezik, úgyhogy napon fövés lesz, hiszen két dolgot sikerült otthon hagynom: a bögrémet és a kalapomat. No mindegy, lesz, ami lesz, nekivágunk, amolyan kényelmesen nem gyors, de lassú bemelegítős tempóban.
A gyermekvasút keresztezésekor megvárjuk az elhaladó vonatot, és kényelmes sétával érünk a kilátóhoz. Lefelé könnyebb, de kocogni mégsem kéne - nem itt kell behozni a lemaradást :) és különben sem állunk annyira rosszul idővel :-D
A S-P- visszafordítóhoz közeledve látom az előttünk haladó túratársakat egyenesen tovább sétálni - szerencsére meghallják hogy nem arra. Mondjuk ők még jól jártak, út közben találkoztam olyanokkal, akik a János-hegyről fordultak vissza...
A jól ismert elágazásnál balra fordulunk, a sífutó utat keresztezve megállunk, én elugrok geoládát keresni - GCSOSZ, gyors találat, mehetünk tovább.
Lefelé utolérünk egy csoportot - látássérült túratársak és kísérőik, ennek ellenére normál tempóban ereszkednek a nem túl kellemes, köves ösvényen. Ahol lehet megállnak, és elengednek minket; megköszönjük, és további kellemes túrázást kívánunk.
A lejtő (meg az aszfaltcsík széle...) után persze újabb emelkedő jön: Fekete-fej. Botokat odaadom Gabinak, és mindketten a saját tempónkat tartva megyünk felfelé. Bot nélkül igencsak "szuszogós", de azért sikerül megállás nélkül felérni a "vaskályhához", ahol csak egy papír van, pont nincs: pont lent, a karámoknál. No, akkor pihenjünk, amíg Gabi fel nem ér - nem sok, de most jól jön :-)
Lent a ponton természetesen van víz a bélyegzés mellé - gondolom, ezért nem a csúcsra telepedtek le a pontőrök.
A jól ismert erdősáv után még némi árnyék itt-ott az aszfalt előtt, eszembe jut a Piros túrák meglepetés kajapontja, ami ezen a részen szokott lenni - aztán kapaszkodunk fölfelé a távvezeték alatt, húzós tempóban, hogy mielőbb árnyékba kerüljünk ismét.
Ez persze várat magára picit, aztán következik a P-P+ elágazás: a ponton kapott müzliszelet beburkolása után elválnak útjaink: Gabi a P+ jelzésen a rövidebb táv útvonalát követi, én meg megyek tovább a piroson, picit bele is kocogva.
A Vörös pocsolyánál ácsorgó, nézelődő csapattal szóba elegyedem, és csatlakozom hozzájuk - a dög meleg miatt sem energiám, sem kedvem nincs egyedül gyalogolni.
Nagykovácsiban a Z- jelzés mellett van egy nyomós kút, itt megállunk, és alapos pancsolást rendezünk - pillanatok alatt megszárad minden, de legalább picit lehetett hűsölni, hiszen Solymárig nem lesz vízvételi lehetőség.
Nem sokat gyalogolunk persze a következő megállásig: a szokott helyen a szokott mennyiségben és minőségben dinnyézhetünk (Zsíros-hegy, sorompó). Nem nagyon kell minket sokszor kínálni - a szerénység és visszafogottság nem igazán jellemző a fogyasztásunkra - köszönjük, nagyon finom volt!
Solymárig eseménytelen ereszkedés, a templom előtt rövid frissítés ismét (a célig gyakorlatilag nincs már kút!), aztán nehezen, de magunk mögött hagyjuk a lakott területet, hogy a Szarka-vár alatt megkapjuk a következő bélyegzést. Itt szintén van víz, illetve kapunk almát is.
Az általában dagonyás szakasz most por száraz - ritka jelenség, de nem bánom :-) A túratársaknak nem ecsetelem, hogy az előttünk jobbra látható vonulatra hol és hogyan megyünk majd fel, és mi vár még utána ránk, bár gondolom, az irányból sejthető, hogy oda biza' fel köll menni.
Sétatempóban érünk a K-Z- közös emelkedője alatti kanyarhoz, némi motivációhiány itt-ott, de azért ha több részletben is, de mindenki felér a Csúcs-hegyi nyeregbe.
Szusszanás után segít a rutin: A Z- letérését jobbra ugyanis nagyjából semmi sem jelzi, csak jóval beljebb egy vékonyka fán látunk jelzést - mondjuk aki ezt az elágazást elvéti, azzal sem történik semmi rendkívüli: a kék sáv is Virágos-nyereghez visz - igaz, ekkor kimarad egy érdekes felirattal ellátott autó látványa :-)
Virágos-nyeregnél is jól jön a helyismeret: ahogy felkapaszkodik az emberfia a rétre, a túloldalon ott az út, meg a jelzés is, ami az Újlaki-hegy felé visz.
Idővel kezdünk nem túl jól állni, gél, izó, aztán robogok a többiek után. A csúcson Rolandék pecsételnek - és "természetesen" van palackos ásványvíz is - a parkolóból jó néhány fordulóval cipelték fel ide. Langyos, de van. Ez is egy olyan "plusz" a rendezésben, ami miatt nálam a legjobbak között szerepelnek.
Lecsorgunk a Határ-nyeregbe, kezdünk nagyon vacakul állni az idővel, úgyhogy fölfelé tempót váltok, és ellépek a társaságtól - így sikerül szintidőn belül beérkezni.
Étvágyam nem nagyon van, úgyhogy a díjazás átvétele után inkább kiiszom a maradék izotóniás italomat, és irány haza.