Túrablog

Három teljesített K100-zal a hátam mögött nem mondhatnám, hogy nagy kedvem volt nekivágni - a várható időjárásról sem mondtak túl jókat, és volt némi rossz előérzetem is... Mindezt tetéztem azzal, hogy a buszmegállóban vettem észre, hogy a bérletem otthon maradt, úgyhogy a korai indulást is sikerült elbuknom, de kezdjük az elején :-)
Új munkahely, új üzemorvos, bepróbálkozok az orvosi igazolásért - eddig kétszer ment, hátha... Mondom, hogy mit szeretnék - az első mondat után bólogat a doki, ő is többszörös teljesítő, úgyhogy "fél szavakból is" :-)
Orvosi tehát pipa, a többi szükséges cucc viszont "nemakarósan" jön össze - de azért csak-csak meglesz minden:

• Négy tasak gél
• Hat műzliszelet
• Két csomag sós keksz
• Két tasak gyümölcspüré
• Sós mogyoró
• Vadonatúj zokni (tudom, bátor dolog, de dupla vagy semmi alapon egyik párat felvettem, a másikat meg cserezokninak vittem magammal)
• Törlőkendő
• Bepanthen kenőcs
• Két palack izotóniás ital
• Másfél liter palackos gyümölcslé (miután elfogy, víznek jó lesz a palack)

Ezen kívül a szokásos eü.csomag, esőkabát, cserezokni és -alsó, plusz pulcsi és egy hosszú alsó is kerül a zsákba - hűvös éjszakát ígérnek... Smecta-t kerestem otthon, de nem találtam - bosszankodtam is miatta, de "eddig nem kellett" alapon nem foglalkoztam vele.
Körbekerülöm Budapestet, az 1-es villamoson már feltűnik néhány túrázó kinézetű utas, de az ilyen jellegű népsűrűség a HÉV-en ugrik meg igazán - itt már jócskán vannak ismerősök is, ez picit javítja a kedvemet, és kezd elhalványulni a "tényleg kell ez nekem?" gondolat.
A nevezéshez Sistergővel sorakozunk be - egy jópofa szabadtéri kiállítás állványai között áll a sor - az egyik képen kerekesszékben ül egy igen idős hölgy... Lehet, hogy a célban elfogadnánk a járgányát...? Cél... Tata... Hol van még az! Nem szabad erre gondolni, első kör: nevezni.
Amikor bejutok az iskola előterébe, komolyan megfordul a fejemben, hogy 40, de aztán visz a lábam az egyik 100-as asztalhoz, és eldől a sorsom - menni kell. A gyomrom már itt vacakol, de ma nincs mese, megyek, ameddig bírom. Első cél: 5 órán belül Pilis-nyereg, és a többire nem gondolok.
A rajtnál épp csak páran várnak indulásra, én megvárom, míg a GPS magához tér, aztán a vonalkódot leolvassák, 7:10 a papírra, és hajrá...
Egybefüggő tömeg ugyan nincs, de nagyon sokan gyalogolunk a Kevélyek felé - igyekszem előzni, amíg lehet, aztán az emelkedőn is - szerencsére itt is lehet, meg is köszönöm azoknak, akik elengednek.
Egy keresztbe dőlt fát kerül ki a sor - előttem páran átlépnek rajta - nekik sikerül, én meg valahogy beleakadok, és letenyerelek a túloldalon. Na még ez is... :-)
Szeretek túrán beszélgetni ismerősökkel és ismeretlenekkel is, pláne, ha ilyen "semmilyen" kedvem van - hátha javul, úgyhogy most is így teszek - első bálozók a lányok, kérdezgetnek az útvonalról, a nehézségekről, az éjszakai szakaszról... Messze van még, mondom, ha úgy alakul, mehetünk akkor is együtt, de előbb érjünk el Pilisnyeregig.
A Kevélyen a "nemszázas" túrázóknak van csak pont - a szokásostól eltérően a nyeregnél tették le az asztalkát - mi itt csak áthaladunk, és robogunk tovább, lefelé.
A csobánkai műútnál várja a lányokat Reni édesanyja a depós autóval - alig jöttünk pár kilométert, így gyorsan tovább is megyünk: irány a Hosszú-hegy.
Mintha nem is emelkedne, úgy tudjuk le a felfelé vezető ösvényt, a pontnál pici sorakozás, aztán máris tovább - a folyamatos előrehaladás technikáját alkalmazva :-)
Az ösvény tavaly még levágható kunkora egy hosszú farakással van "díszítve", úgyhogy szépen körbemegy mindenki - aztán persze lent a többség marad a murvás úton, a lányok is arra indulnak, aztán csak követnek a jelzésen. Előttünk egy túratárs, mögöttem is egy... De legalább a madarak énekét és nem a szellősen bár, de azért jelentős számban gyalogló túrázók zaját lehet élvezni.
A pilisszántói műút elérése előtt (meg a túrán még néhányszor) találkozunk Ebolával és Istivel, aztán feltűnik Reni édesanyja - fotó, víz, mit esztek/isztok, vitamin, kell-e valami - én sem "úszom meg" a kedvességét - a "csapat" részének vagyok tekintve, és kész :)
Első "nemszeretem" emelkedő jön a szerpentinig - vagyis úgy emlékeztem, rá, hogy nem igazán tetszik :) Érdekes, de most egészen simán ment ez is, ugyanúgy, mint Hosszú-hegy.
A szerpentin szép, a panoráma pláne, de a "liftezős" gyomrom miatt nem igazán van kedvem nézelődni - illetve egész más szempontok alapján nézelődök :-/
Felérünk, a Pilistető oldalában haladó nagyjából szintes szakaszon kiállok egy technikai szünetre, talán ér valamit...
Közben az út mellett egy fa is rám vigyorog :-)
Kocogni, pláne futni nincs se kedvem, se energiám (kell az még későbbre is), a lányok Pilisnyeregnél bevárnak, úgyhogy azért igyekszem - no meg az időtervet is jó lenne tartani...
Az ereszkedés a nyeregig kellemetlen, de a térdem jól bírja - tapasztalat, hogy ha itt "jelez" valakinek, akkor a Getéről lefelé fájdalmas lesz, erre érdemes odafigyelni.
A ponton rövid sorakozás, de az időtervet így is sikerül tartani: 12:10 körül kapom a bélyegzést a ponton. Sajnos 61km-nél az aksicserénél a GPS-em egy teljes reset-et csinált, úgyhogy pontos idő- és sebességadatok, meg Endomondo-s térkép ezért nincs :(
A lányok is előkerülnek a tömegből, úgyhogy mehetünk, irány Kesztölc.
Az időjárás príma, az út sem olyan vészesen rossz, mint volt két éve, amikor frissen volt felszórva durva kőtörmelékkel - egyenletesen kényelmes "nem sietünk" tempót diktálva érjük el a Kétágú-hegynél lévő pontra vezető leágazást - itt sem kell pecsételnünk - és hasonló tempós gyaloglással érünk le Kesztölcre.
A falu szélén Hotdogmen dolgozik - nem érzem úgy magam, hogy hotdog kéne a pocakomnak, pedig az a hír járja, hogy finom dolgokat lehet nála kapni - talán legközelebb :-(
Az egykori kocsmánál vár ránk a már jól ismert autó, leülünk egy picit pihenni - Dorogon úgysem állunk meg, úgyhogy nyugodtan belefér egy nagyobb szusszanás is. Közben Eboláék is befutnak, kapom is az irigykedő megjegyzést tőle - szeretne ő is ilyen kellemes hölgykoszorút :)
Keresztülsétálunk Kesztölcön - a slag most is kint lóg a "szokott helyen", bár nagy hőség egyáltalán nincs, de így is sokan állnak sorba vízért, köszönet érte.
Dorogon tényleg csak áthaladnánk, de elered az eső, úgyhogy esőkabát elő, és "beöltözünk" - nem tűnik, hosszan tartó esőnek, de jobb a békesség, pláne, hogy bő 60km még előttünk van, úgyhogy nem lenne jó megázni.
Aztán egy újabb megállás: Oláh Tamásék fotóznak és túrórudival kínálnak - az energia jól jön, a pocakomnak szerintem "mindegy", úgyhogy köszönettel elfogadunk egy-egy pöttyös csemegét :)
Beszélgetve a Gete sem annyira vészes - inkább unalmas a sok fölfelé :-) Aztán csak felérünk, panoráma balra, fa kereszt, majd még egy macskaugrás, és kibukkanunk a csúcskeresztnél lévő tisztásra.
A pontnál itt sincs nagy sor, gyorsan bélyegzünk, rövid pihenő, közben alaposan megnő a sor, egy túratársat kisegítek némi ragasztószalaggal, aztán arra már nincs időm/eszem, hogy alaposan átnézzem az eü. csomagot, amiben ott vigyorgott legalább 5-6 tasak Smecta. (Ha én ezt tudom...)
Pár perces pihenés után indulás lefelé - sokan vagyunk, lassan haladunk, de lesz még rosszabb is...
Az utolsó nagyon kellemetlen szakaszon előzgetek, lent a löszfal előtt bevárom a lányokat, aztán fölfelé... Tötymörgés. De nagyon - és előzni sem igazán lehet, aztán mégis sikerül, de messze van a sor eleje, és az ott nem nagyon haladó túratárs. Persze, az a 4-5 perc, amit ilyen tötyögéssel veszít az ember, az nem sok. Egyszer. De sok kicsi sokra megy...
Aztán csak felérünk, megvárom a lányokat, "balra nézz" mondom, hiszen onnan jöttünk :-) Igen, ez itt a katlan - ami idén messze nem szolgált rá a nevére, úgyhogy egész tempósan tudjuk le ezt a szakaszt is - igaz, a lefelé itt sem kellemes, de sebaj, a Tokodi pincéknél majd pihenünk egy nagyobbat - bár pihenéssel a "Mogyi: 11 óra" szűken lesz tartható...
Aszfalt, autó, letelepszünk az út szélén - mindenki frissít, ahogy jól esik: én megejtem a "kötelező" zoknicserét, meg kérek egy palack vizet, hogy ne kelljen a pincéknél pluszban megállni. A lányok izgulnak az időterv miatt: nyugalom, nincs messze a fele, simán megleszünk 11 órán belül, ráadásul Mogyi már több, mint ötven, addig meg csak egy rövid, de húzós emelkedőt kell legyűrni, hogy pont a felénél tartsunk :)
Sikerül. Valahol a kapaszkodás után, már lefelé sétálva ér minket a stopper szerinti 11:00, ezzel tehát jól állunk, pláne, hogy a Kakukkba csak pecsételni térünk be. Emlékeim szerint tavaly hasonló idővel jártam itt, így akár még nyugodt is lehetnék, de most azért vacakabbul érzem magam. Mindegy, a következő feladat eljutni az Öreg-kő pihenőhöz.
Az emelkedő hosszabb, mint amire emlékeztem, de csak felérünk - és nézzenek oda: a meglepetés pont most itt van, papírt elő, bélyegzés - meg egy öt perces bónusz pihenő.
Egy külföldi srác érkezik a pontra: hiányzik a bélyegzése a Kakukkból... Kellemetlen, nem is kicsit - idővel sem áll túl jól... A ponton lévő rendezőkkel egyetértve az a javaslat születik, hogy menjen vissza a kéken Mogyira, aztán a bélyegzés után a már a k+ jelzésen menjen Péliig. Persze jó megoldás nincs, és mi is tovább kell, hogy induljunk, remélem, sikerült megoldania a dolgot - ahogy számoltam, úgy 3km pluszt jelenthetett ez neki.
Erről is beszélgetve gyalogoltunk Péliig, itt a forrásnál lemaradtam vizet tölteni meg picit lemosni magamról a port meg az izzadtságot, hogy aztán tempósan eredjek túratársaim nyomába.
A templom sarkánál természetesen balra tartok - többen kétkedve fogadják, hogy arra van-e az arra, aztán néhány fával odébb ott virít a jelzés...  A kapunál lévő címert lefotózom, aztán az aszfalton jobbra... Tömegesen érkeznek a focipálya felől is a résztvevők - szerintem ha fogytán lesz a jelvény, a templom elé nyugodtan le lehet majd tenni a "meglepetés" ep-t :-) A teljesítési arányra gyakorolt hatása garantált :-P
A Bika-völgynél épp beérem a lányokat, picit fájnak az izületeim, aksit cserélek a GPS-ben... Nem kellett volna. Illetve de, mert reggelig nem biztos, hogy kitartott volna, ellenben egy alapos resettel indít a készülék, úgyhogy az eddigi útvonal adatainak annyi :-( Nem vagyok tőle boldog, hogy finoman fogalmazzak, de ez van - aki biztosra akar menni, az aksicsere előtt mentsen mindent, ami menthető. Lámpa bekapcs, aztán indulás tovább...
A "nemszeretem" hullámvasutazós szakaszon egyedül bandukolok, az adatvesztés miatt igencsak rossz hangulatban - de legalább nem arra figyelek, ami előttem van, így egyszer csak azon veszem észre magam, hogy a korábban átjárható kerítés előtt sorakozok, ugyanis zárt kapu+létra állja az utunkat. Reniék nem sokkal előttem másznak át a létrán, de mire én is átérek, már nem látom őket.
Négy kerítés -kettő mászós- után végre Pusztamarót, a kocsinál ismét találkozunk. Valaki sütivel kínál, minden mindegy alapon köszönettel elfogadok egy szeletet, aztán megyek tovább, vár a Kis-Gerecse, meg távolabb Bányahegy... Nézek egy időt, talán belefér a 16 órába Bányahegy. Már Bika-völgy után is voltak jelei a zombi üzemmódnak, de itt aztán teljesen "bezombulok", és csak megyek előre.
Az egyházi üdülő után nagyjából szintesre vált az út, a széles erdészeti úton gyorsan lehet haladni - persze oda kell figyelni, hiszen pocsolya itt-ott akad, meg aztán valamikor a jelzés balra le fog térni az útról.
Letérés megvan, bő másfél km még Bányahegy, és nagyjából 20 percem van - könnyed emelkedő, ha nem is kényelmesen, de össze fog jönni... Kerítés jobbról, hosszan, aztán vége, fények, autók, tömeg: Bányahegy.
Megkeresem az ep-t, leakasztom a zsákról a bögrét, kérek egy teát citrommal, aztán meglátom Reniéket - épp indulnak, olyan lendülettel, mintha nem is lenne mögöttük bő 70km. Hárman, két lámpával megyünk, Z- balra, nem, most nem megyünk le Héregre - vacak lenne visszakapaszkodni :-D
A tavaly még botladozós rész, ahol a kerítést korábban elbontották, most már teljesen jól járható, így hamar az örök vita tárgyát képező irtáshoz érünk: átlósan, vagy körbe? A kitaposott út átlósan vezet,a túloldalon persze elvesztjük a jelzést, ugyanúgy, mint tavaly - megállok GPS-t nézni, Reniék előre mennek, "balra" mondom nekik még, aztán elpakolok, és megyek én is tovább.
Nem látom magam előtt őket, úgyhogy szaporázom a lépteimet, a kerítés alsó sarkánál balra bemegyek az erdősávba, ahogy a jelzés mutatja - nem vevő senki az invitálásra, pedig erre visz a jelzés, ráadásul picivel rövidebb is :-)
Kiérek az aszfaltra, a sorban ott áll a jól ismert autó - a lányok viszont sehol... Gyors telefon, kiderült, hogy balra visszamentek az irtásra, de már jó helyen vannak, és jönnek lefelé.
Innen aztán "csak megyünk" Koldusszállásig, jelentős sor nincs, pecsét van, tea vagy erőleves választható - folyamatosan sós kekszet rágcsálok, úgyhogy maradok a tea mellett. A sorral egyébként szerencsénk volt: nem sokkal utánunk itt érkezik egy nagyobb csapat...
Reni előresiet, Suzival kényelmesebb tempóban vágunk neki az utolsó előtti nagyobb emelkedőnek - ami jóval-jóval hosszabb, mint ahogy az az emlékeimben élt, úgyhogy néma baktatás fölfelé, hosszan...
Aztán egy szinte örökkévalóságnak tűnő óra múlva csak elérjük a s- balos letérését, ahol lemegyünk, hogy utána visszakapaszkodhassunk az épp elhagyott murvás útra...
Ez a 90m körüli szint talán a legrosszabb az egészben: hosszan, egyenesen megyünk fölfelé, bár lehetne előzni, de kedv az nincs hozzá, így beállunk a többiek mögé - idővel rendben vagyunk, de azért jó lenne Renit utolérni, bár ahogy Koldusszállásról "elviharzott", hát... nem is tudom. Aztán csak vége a fölfelének, lehet várni az éles jobbra kanyart - nagyjából két km, kevesebb, mint fél óra - de akkor és ott többnek tűnt.
A templomromnál lépcsőn fel, bélyegzés, lépcsőn le, nem állunk meg, alkalmazzuk a "folyamatos előrehaladás" technikáját itt is :-)
Lefelé meglátom Renit előttünk - utol is érjük, együtt vágunk neki az utolsó, sziklás szakasznak, Baji szőlők előtt.  Nem érzem jól magam, pici szédülés, ez-az, úgyhogy inkább lassítok: negyed öt van, és még bő öt kilométer lehet hátra, azaz innen tényleg totyogva is... Persze még nincs vége, de már érzem, hogy megvan.
Ha nem is totyogva, de kényelmes tempóban sétálok a már jól ismert aszfalton - a lábaim teljesen jól vannak, bár fáradtak, de egyéb gond szerencsére nincs. Bajon még megvár Reni édesanyja a kocsival, hogy minden rendben van-e? Köszönöm, igen, megyek, ahogy tudok - itt már nem lehet gond.
Tatán a fénysorompó bohóckodik egy sort: vörösre vált, aztán elindul felfelé a csapórúd, egy pillanatra bevillan a fehér, majd csapórúd azonmód vissza lefelé, és ismét vörösen villog...
Két-három ilyen ciklust többen végigvárunk, aztán szétnézünk, és átsétálunk a síneken. Ismerősök érkeznek, csapódok hozzájuk, egy utcával hamarabb balra - szánom-bánom, de idén így sikerült, ilyen a tömeghatás...
Már szemből is érkeznek, "hajrá", "gratulálok" - ismeretlenül is mindenki megérdemli :-)
A célban átveszem a jelvényt-oklevelet-kajajegyet, sorban állós boxutca...Miután végzek, kint körbenézek, de a lányokat már sehol nem látom, úgyhogy megcélzom az étkezdét.
A tárkonyos raguleves nagyon finom, bekanalazom, megeszem utána a lekváros fánkot is - rendezők körbekiabálnak, hogy fél óra múlva megy a vonat, így gyorsan beadom a tálcát, és elindulok az állomásra.

Köszönöm Reninek és Suzinak a társaságot, sajnálom, hogy a végén nem tudtam személyesen gratulálni a teljesítéshez - jövőre remélem, be tudom pótolni ;-) 

Idei track sajnos nem készült, de a tavalyi megvan, és készült egy térkép is belőle:

Track (2012-es): Track_KINIZSI_100_2012_szurt.gdb

Az útvonal térképe (12 oldal, pdf): k100.pdf

Közeledik május 25 - kéne még legalább egy jó tempóban teljesített ötvenes... Viszont azt mondják az időjósok, lesz itt eső, bizony jó sok, úgyhogy kedv a padlón, "akarom én ezt?" és hasonló negatív gondolatok a hajnali ébresztő után - aztán megemberelem magam, és "majd a rajtban eldöntöm, hogy 30 vagy 50" alapon megcélzom a rajtidő végét.
Ezt sikerül "elcsípni", viszont arra nem számítottam, hogy a 8km-es családi távon rengetegen indulnak, és ebből kifolyólag szép kis sorállás alakul ki a Szépjuhászné állomáson berendezett rajtban.
A sorban előttem, aztán néhány perc után már mögöttem is sok ismerős, eső még nincs, bár busongós az idő.
Nevezek az ötvenes távra, nyolc húsz kerül a papírra indulási idő gyanánt, de még beszélgetek a sorban ácsorgó ismerősökkel, úgyhogy inkább fél kilenc lehet, amikor nekilódulok a Nagy-Hárs-hegy megmászásának.
Szuszogós, de jó tempóban megy, a jósolt eső ellenére aránylag sokan haladnak fölfelé, tartom a tüdőtágító és erősítő tempót fölfelé, gyors bélyegzés a kilátónál, aztán robogok lefelé.
Nagyon friss papírcetli a sétaút közepén - egy kedvezményes jegy a gyermekvasútra, amivel a rövidtávosok visszautazhatnak a rajtba. Felveszem, és próba cseresznye alapon kocogósan igyekszem utolérni az előttem haladókat - hátha köztük van a jegy gazdája.
Idősebb túratársra köszönök rá, kérdem, melyik táv - a nyolcas, mondja, rákérdezek a vonatjegyre, benyúl a farzsebbe - ott már csak a nyugta figyel... Jegy vissza az eredeti tulajdonoshoz, robogok tovább. A rövid táv felmegy a Kis-Hárs-hegyre is, így, hogy a jegyes probléma megoldódott, nekem nem kell kitérőznöm, roboghatok lefelé.
Katáékat érem utol, lassítok, beszélgetve együtt megyünk tovább - ők is úgy vannak vele, hogy majd eldöntik, 30 avagy 50 lesz a vége.
Határnyeregnél már valami csepereg, a parkolónál még fotózok, de a hátizsákra rákerül az esővédő huzat - aztán az Újlaki tetején már egyértelmű, hogy esik, és az is látszik, hogy pont előttünk van a zuhé. No mindegy, a harminc is szép szám, és azt még amúgy sem teljesítettem egyszer sem :-)
Picit később esőkabát elő - jó ez a pelerin jellegű lebernyeg, néhány tépőzár fogja össze, így kellemesen szellőzik, úgyhogy a dunsztos üveg szindróma szerencsére nem játszik :)
Az eső persze csak játszik velünk (nem úgy, mint a korábban indulókkal), és már a Virágos-nyeregnél "nemesik", de az esőkabát azért marad, hátha újra rákezdi...
A S- itt-ott azért kényelmetlenül keskeny és keresztben lejtős -száraz időben fel sem tűnik, így, eső után azért csúszkálunk picit, de senki sem csücsül le "pihenni".
Lefelé, az Alsó-Jegenye-völgybe ereszkedő út is csúszós, Kata bozótharcra hívja a csapatot az út melletti ösvényre - hősiesen követjük, és problémamentesen érkezünk meg a frissítőpontra, ahol az ezen a túrán szokásos ellátás vár minket: zsíros és margarinos kenyér, minőségi zöldhagyma, és többféle szörp (narancs, málna, szamóca). Saját pohár az esőkabát meg a zsák esővédője alatt, úgyhogy szánom-bánom, egy eldobható poharat beáldozok, és azzal kóstolom végig a kínálatot, miközben a evés közben kenyérre szórt hagymakarikákat igyekszem nem leszórni a földre - jórészt sikerrel, bár ahogy látom a földön, másnak is adódtak hasonló problémái :)
Tempósan sétálunk végig a völgyön, aztán a 30-as és az 50-es táv elágazása előtt még eligazítunk pár gyorsabb lábú túratársat - ők a rövidebb távon indultak, mi meg nekivágunk a további emelkedőnek a hosszabbon. Esni nem esik az eső, ami látszik az égboltból, az biztató...
A Kerek-hegy felé kunkorodó S- helyett a zergefej (vagy muflon?) által mutatott rövidítést követve jön balról a K-, aztán merőlegesen be jobbra az erdőbe, a kényelmes sétaútra. Szépen ki van pucolva az erdő aljnövényzete - nagyon úgy tűnik, hogy itt is vágni fogják a fákat - remélem, nem tarvágással.
A Muflonnál, ahogy másfél hete ígértem, megállok egy pohár sörre, Katáék továbbmennek - Úgyis utolérlek titeket, mondom - így is lesz, igaz, némileg később, mint eredetileg számítottam.
A Muflon után a Zsíros-hegyen pecsételtetek, plusz egy almát is kapok - meg kedves visszajelzést erről a blogról - köszönöm, igyekszem hasznos dolgokkal (is) megtölteni a beszámolóimat.
Az aszfaltos rész után általam talán picit ritkábban járt terület jön, persze minden relatív - de így, benne a nyárias tavaszban idén még nem jártam a szénásokon - a téli, havas-jeges verzió az egészen más :-)
Idővel nagyjából-egészéből jól állok, úgyhogy nézelődök, a tanösvény kitérőit követve kényelmesen sétálva megyek a Nagy-Szénás felé. Az idő príma, nem úgy tűnik, hogy esni akarna - szerencsére, úgyhogy az esőkabát a zsák tetejére költözik a továbbiakban.
A panoráma nagyon szép, valahol a Nagy-Kopasz irányában azért ott ücsörög egy felhő, de remélem, mire odaérek, odébb fog állni.


Az emlékfalnál is megállok egy picit - kissé gondozatlannak tűnik a környéke, már ami a növényzetet illeti. Tudom, hogy szigorúan védett, meg ilyesmi, de az a randa nagy lapulevél akkor sem szép - mindegy, nem bántom, vannak évente emléktúra keretében ide "zarándokló" nyugdíjasok - rájuk bízom, hátha... Tavaly legalább is itt buliztak élő zenére.
A csúcsra érve érdekes látvány fogad: az eső után felszálló párát a gerincen átbukó erős szél ritkás ködfoszlányokként űzi, hajtja - lefelé tartva a Hosszú-árok felől érkezik egy nagyobb adag, később a Kőris-völgy irányából érkező páragomolyagon sétálok keresztül, hogy aztán a Kutya-hegyre felfelé baktatva magam mögött hagyjam ezt az érdekes, de egyébként teljesen természetes jelenséget.
A kapu után kérdezem a pontőröket, hogy Katáék csoportja mennyivel jár előttem - nem emlékeznek rájuk - ezen nem kicsit lepődök meg, hiszen nagyon nem lehet elkavarni a Muflontól idáig, legfeljebb a kéken lefelé, de... Szóval nem olyannak ismerem én őket, hogy így járjanak :)
Itt is kiderül egyébként, hogy jól jártunk a kései indulással: a ponton őrködő rendezők nagyjából két óra erős esőt kaptak...
Ez meg is látszik az úton, ami a jelzésről a szalagozásra letérve rövidít a Z- felé, és persze magán az Anna vadászházhoz vezető, zöld jelzést viselő úton is. Nem vészes, sehol sem kell sárban tipegni, de pocsolyák azért vannak, mint ahogy kellemes idő is, úgyhogy a hosszú felső is lekerül rólam, be a zsákba.
Az Anna vadászháznál egy-két fotó erejéig megállok - tavaly csak átrobogtam ezen a szakaszon, most kényelmesebben haladok, bár tudom, hogy tempósabban kéne menni, hogy jó idővel érjek célba.
Telki fölött, az erdő szélénél immár szépen látható a jelzés balra egy fiatal fán, úgyhogy nem csak a "rutin" visz a balra tartó nem túl kijárt út felé.
Lejjebb mézillatú akácok bódítják az erre járókat, aztán vége a jó világnak, aszfalt következik - egészen Telki túlsó széléig.
Közben persze oda kell figyelni az első balra letérésre, de ez simán megy :) mint ahogy a kellemesen emelkedő egyirányú utca is.
A pont idén visszaköltözött a Kerék nevet viselő műintézménybe - most csak egy pecsételésnyi időre ugrok be, mert azért illene picit sietni, és most egy picit "nemszeretem" szakasz következik.
Nemszeretem ide vagy oda, menni kell. A vízmű védterület kapuja nincs lelakatolva, úgyhogy létrázásra nincs szükség, igaz, a kapu visszazárásával kell egy kicsit ügyeskedni.
A vadászházhoz vezető murvás útra kiérve lentről erős motorzúgás, kőszórás hangja - majd az enyhe kanyarban picit keresztben feltűnik egy rendőrségi autó - nem hiszem, hogy tényleg sietős volt ennyire nekik, mert azonmód, hogy a látóterükbe kerültem, igencsak visszavettek a tempóból...
A S+ hosszú egyenese után jó is, meg nem is a balra letérés a túra saját jelzését követve: jó, mert hamarosan a Tarnai-pihenő következik, és rossz, mert a Tarnai-pihenő következik, ahova azért némi szintet leküzdve lehet feljutni :-)
Persze egyáltalán nem vészes dolog felkapaszkodni odáig, és a panoráma bőven megéri, túrától függetlenül is - pláne ilyen szép időben. Mondjuk ha valaki a Telkibe vezető műúttól jön, annak érdemes tovább kapaszkodni fölfelé, hiszen a Csergezán Pálról elnevezett kilátó sincs messze, és az pláne csodaszép kilátással ajándékozza meg azt, aki megmássza. Én most nem teszem, pláne, hogy nem arra vezet a túra útvonala, hanem tempósan nekivágok az igencsak ismerős P3 jelzésnek.
Érdekes visszaemlékezni arra, amikor a Falasok(k) túrán, de máskor is keresgélni kellett a P3 balos letérését a murvás útról... Most a P3 alatt van ezen a részen (P3Z+ elágazás) széles "autópálya" -ott, ahol pár éve még csak egy keskeny csapás volt a bozótosban...
Az égre nézve csúnya felhő tűnik fel, úgyhogy gyorsabb tempóra váltok - nincs kedvem pont a végén megázni, gyorsan következik a P-,majd balra a Vörös-pocsolya, utána pedig az utolsó előtti pont, ahol Katáék készülnek épp indulni. No, akkor a Kutya-hegynél nem jól emlékeztek, mindegy, a lényeg, hogy mindenki megvan :-) A bélyegzés és a ponton kapott csoki elfogyasztása után együtt indulunk tovább, hiszen egy pont és két emelkedő még hátra van :-)


Néhány félreértés is tisztázódik az elnevezésekkel kapcsolatban, miközben a Fekete-fej felé haladunk - a pont a szokott helyen, a Fekete-fej utcánál van - itt előkerül a bögrém, mert a szívélyes kínálásnak nem tudok ellenállni, és kérek némi buborékos ásványvizet, aztán nekilódulunk. A Fekete-fej ebből az irányból sokkal lazább, hiszen nagyjából 60m-rel magasabbról indulunk fölfelé, mint a túloldalon, az aszfalt felől - igaz, utána még a Nagy-Hárs-hegy oldalába is fel kell kapaszkodni, de az már beszélgetve is jól megy.

A célban  kétféle jelvény közül választhatunk: én a "retró" BKV-Előre feliratút kérem - igaz, a rajta lévő lakk/műgyanta picit sárgás, egy hajszálnyit repedezett is, de emlékeim szerint ebből a fajtából van kevesebb otthon :-)
A rendezőktől tudom, hogy jövőre jubileumi rendezés okán (is) lesz újabb jelvény - persze nem csak azért fogom a jövő évi terveim közé besorolni ezt a túrát.



Track: Track_BUDAI_50_2013_szurt.gdb

Eredetileg családilag szerettük volna teljesíteni, aztán máshogy alakult - fél 11-kor már kocsiban ültem, és reméltem, hogy sikerül rajtzárásra a tavalyról megismert iskolához érni.
Természetesen sikerült út közben egyet kavarni: M5 kivezető, bevásárlóközpontnál le, pálya fölött át, majd a jobbra letérés helyett egyenesen tovább a Méta utcán, át a vasút fölött. Utólag persze rájöttem, hogy továbbmenve, majd jobbra az Ipacsfa u. teljesen jó lett volna... Mindegy,  11:10-kor még tudtam nevezni, és a kellemes langy időben :) kocogósra fogva neki is vágtam az elején-végén aszfaltos túrának.
Az aszfalton még csak-csak szedtem a lábam, de miután az erdő sarkánál a laza, poros sétaútra fordultam, vissza kellett venni a tempóból. Sétálni kellemes a süppedős homok, kocogni már nem annyira...
Ennek ellenére igen hamar megláttam a ping-pong asztalok EP-t jelző bóját, aztán az alatta/mellette ücsörgők mutatták,hogy nem, nem ők a pont, hanem picivel odébb, az asztalnál kaphatok igazolást :)
Igazolás után a tornapálya kényelmes árnyas sétánya ismét kocogásra csábított, egy-két rövid belesétálás, fotómegállás után a Flór Ferenc utca pontján kaptam a jól megérdemelt mosolygós bélyegzést - a túra saját, pontonként egyedi bélyegzése mellé.
Itt két fiatal majdnem a Flór Ferenc utcán robog tovább, utánuk szólunk, hogy balra be a fiatal akácosban futó ösvényre. Elindultam én is, elővéve a futókámat, utol is érem a fiatalokat - egy elágazásnál torpantak meg, mondom a helyes irányt, majd előzök, aztán a focipálya sarka után előre engedem őket, de maradok mögöttük.
Művelik az erdőt - vagy úgy is mondhatnám, hogy itt-ott tarra vágják - remélem, tényleg erdőművelés, és nem beépítéshez történő előkészítés folyik, hiszen egy parkerdőről van szó, olyan helyről, ami üde zöld foltként nem csak pihenőhelyként szolgál a környéken lakóknak, hanem a levegő tisztán és frissen tartásából is alaposan kiveszi a maga részét.
A túra legnehezebb emelkedőjét is megállás nélkül küzdjük le, csak a Péterhalmi út keresztezése előtt állunk meg egy pillanatra, aztán ahogy lehet, kocogunk tovább a túloldalon.

Napon sülős nyílt rész, oda-vissza szakasz, úgyhogy sok-sok ismerős jön szembe itt is - kortyolok az izóból - gyakorlatilag egy fél liternyi izotóniás ital meg egy övtáska van nálam a GPS meg a fotóapparát számára - a pecsételőlap ennek okán alaposan összehajtogatva kerül minden ponton elő.
Ismerősök beszélgetnek - fotózás oda-vissza, majd Geriék pontján pecsételés következik.
A fiatalok frissítenek, egyedül indulok tovább, immáron a sárga helyett a  pötty jelzést követve, hiszen a túra első felén túl vagyok, és a keveredés elkerülése végett Misi a "visszafelé" vezető utat pirossal jelölte meg.
A "napon sülős" oda-vissza szakaszon érem utol Misiéket - mondhatni szokás szerint szembe mennek a túra eredeti irányával, hogy minél több ismerőssel, túrázóval találkozzanak.
 Minthogy utánam már nem nagyon van induló, így aztán a Péterhalmi út után Misi a "normál" bejárási irányra vált, és együtt sétálunk a számára oly kedves erdőben.
Egy születésnap - egy évszám az útvonalon, és persze sok jó sztori, miközben kényelmesen haladunk a cél felé.
Nem egy rettentő nagy terület, de mégis nagyon sok arca van itt az erdőnek, talán ezért is lehet nagyon szeretni - az elágazás és benne néhány fenyő magasabb hegyvidéki környezetet mutat, miközben alig vagyunk a Duna szintje fölött, máshol a laza talaj meg az akácos kifejezetten alföldi-síkvidéki érzetet kelt.
Jó ide kijönni, sétálgatni az amúgy elég sűrű hálózatot alkotó sétányokon és ösvényeken akár "csak úgy"-is, de most persze túrázunk, úgyhogy szigorúan követjük az útvonalat... Misivel persze nem nehéz - naná, hiszen ő találta ki és tartja karban - köszönet érte!
A következő ponton is ismerőstől kapjuk az igazolást - pár éve alatt az, aki rendszeresen túrázik, az már "így jár": bővében lesz az ismerősöknek. Mondjuk ez így van jól, hiszen a természetjárás, a  teljesítménytúrázás közösségépítő tevékenység is.
Újabb, az erdei útvonal elején már látott arcát mutatja később az erdő, nem csoda, hiszen itt érkezik balról az útvonal - a kezdetek kezdetén volt is ebből a kereszteződésből probléma, aztán jött az ötlet, hogy visszafelé más színnel kell festeni az utat :-) 
A ping-pong asztaloknál Misi lemarad beszélgetni, én viszont pörgősre fogom, és tempósan nekivágok az utolsó nem aszfaltos szakasznak. A "tempósan" persze csak visszafogott kocogással kevert sétát takar, mert a laza, süppedős poros gyalogút leginkább sétálni kényelmes :-)
Aztán aszfalt, nem balra, amerről a túra elején jöttem, hanem egyenesen, aztán a leírás szerint balra - meghúzom a lépteimet - illene két órán belül beérni...
Sikerül - 1:51 lesz a vége, kitűző, oklevél - a Budapest-kupa bélyegzést meg jól elfelejtem :-)
A kajálós asztal - ahogy azt a rendező MVTE-től megszokhattuk - bőségesen kínált finomságokat: Rama-s kenyér, kétféle szalámi, csalamádé, zöld uborka, szörpök... Ebola még egy sörrel is megkínált - autóval vagyok, mondtam, erre alkoholmentest ajánlott :-)
A suliből kifelé jövet még megörökítettem a nem túl jó állapotban lévő lőcsös szekeret (jó néhány keréktalp hiányzik), közben egy kisgyerek hintónak titulálja ezt a réges-régi közlekedési/szállító alkalmasságot :-)
Jót mosolygok a dolgon - gyerekként utaztam hasonlón... Nosztalgia ide, vagy oda, inkább az autót választom a hazautazáshoz :-)


Track: Track_HALMI_DULO_2013.gdb

Gyakorlatilag kilenc,  egyvégtében munkával telt nap után nehezen vettem rá magam, hogy elinduljak - az első vonat(pótlót) ugyan megcéloztam, de esélyem sem lett volna elérni, így aztán itthon megettem a bekészített két szendvics egyikét, és utána vágtam neki a pesti éjszakának :-)
Az Árpád-hídnál lévő buszvégállomásra este tíz után nem sokkal érkeztem, de a vasúti pénztár már zárva volt, úgyhogy a buszra várók között felfedezett :) kalauznál vettem jegyet - innen már nincs visszaút, menni kell.
A buszon... szóval sokan voltunk, egy kedves útitárs jóvoltából lett ülőhelyem, és bár szunyókálni nem tudtam, de legalább jót beszélgettünk :-D
Esztergomban még motoszkált bennem a hetvenes táv, de inkább - számítva a napközbeni durva melegre - maradtam ötven kilométer mellett.
Ismerősök a rajtban, úgyhogy picit nehezemre esett nekivágni, de aztán erőt vettem magamon, és elindultam a kellemesen langy éjszakába...
Vörös-keresztig a madarak most is erősen aktívak voltak a városban - én meg a gondolataimba merülve egy elágazásnál jól bementem egy magánútra, de gyorsan korrigáltam. A ponton picit félreérthető volt a "merre tovább" kérdésre a válasz, a GPS szépen mutatta, hogy picit felfelé kell tartani - aztán az utánam érkezőket is sikerült jó útra téríteni :-D
Nemsokára Isti (Jeremcsuk István) és Ebola meg kis csapatuk ért utol, erős tempóban mentek, jó volt csatlakozni hozzájuk - Isti ugyanis egy vak túrázó, idén túl van a Mátrabérc teljesítésén, most a Sárga 70-nek vágtak neki - felkészülésként a Kinizsi 100-ra. Szinte hihetetlen, vagy inkább megható, hogy mire képes az emberi akarat, ha kellő segítséget, támogatást kap...
A Barát-kúti erdészháznál a kapu most zárva van - létrán mászunk föl, majd le - Istit két oldalról segítik, aztán Ebola Lordnak, a hűséges kutyájának is segít átjutni a meredek létrán, a végén én zárom a sort.
A rövid aszfaltos szakasz után balra fordulva emelkedni kezdünk, aztán be az erdőbe, és némi felfelé után nagyjából szintesbe fordul az utunk a kényelmesnek mondható erdészeti úton.
A Cserepes-ároknál Istiék gyorsan végeznek és indulnak tovább, én frissítek, szusszanok, így aztán csak Pilisszentlélek előtt, az erdőből már kiérve látom meg őket magam előtt.
A faluban aztán végleg lemaradok - lélekben felkészülök a Pilis-nyeregbe vezető kapaszkodóra, ami emlékeim szerint hosszú és meredek...
Lehet, hogy az emlékeim rosszak, vagy tavaly óta jobban bírom, tény az, hogy bár picit szuszogósan, de hamar, és ami fontos, érdemi megállás nélkül az emlékműnél találom magamat. Bár fölfelé jövet arra gondoltam, hogy a nyeregben is meg kéne állni frissítés címszóval, szükségem nincs rá, úgyhogy elindulok lefelé, az útról jobbra kiágazó ösvényen,a minek a bejáratát legalább három szalag is jelzi.
Picivel később lentről meglátom néhány lámpa fényét a felső úton - villogok, kiabálok, rájönnek, hogy nem jó helyen vannak... Van, aki egyenest felém indul, és van, aki visszamegy az elágazásig - a lényeg, hogy jó útra térítés :-D itt is működött.
Lefelé találkozok egy másik vak túrázóval, Nagy Anikóval és kísérőjével - ők "csak" 30-at mennek, de ez is csodálatra méltó teljesítmény - mindkét részről.
Mire Klastrompusztára érek, Istiék épp indulnak - én nem rohanok, pici szörp, pici izó, némi sós rágcsa...
Anikóék is megérkeznek, szegényt nagyon megviselte Pilisnyeregtől lefelé a terep - nem csoda, még látó, tereprutinnal rendelkező túrázóként sem könnyű, úgyhogy elkél a biztatás - tényleg ez volt a legnehezebb szakasz.
Aztán persze tovább kell menni, az emelkedő után "autópálya" minőségre gyalul erdei út vár, robogok is rajta igencsak tempósan.
Csévi-nyereg, bejön a P- balról, lassan, de biztosan hajnalodik - a magasan járó hold is nemrég volt teli, úgyhogy lámpára gyakorlatilag nincs szükség - előttem persze sokan mennek még lámpával... Vannak, akik tudják, hogy nem világítunk a másik szemébe, és vannak, akik csak azért is bambulnak bele a világba hátrafelé nézve... No mindegy, talán épp tőlük kértem napszemcsit, miközben elrobogtam mellettük :-) Szerencsére elég hamar visszaállt a szemem a kora hajnali félhomályra.
És persze a madarak... Talán nem olyan nagy számban, nem annyira bőségesen, de most is megörvendeztettek minket a hajnali énekükkel... Ez is egy olyan dolog ebben a túrában, amiért szeretem...
A gázvezetéknél annak nyomvonalát követem, bár a tuhu-s térkép még a régi útvonalat mutatja, aztán huss, máris jön az éles kanyar jobbra, emelkedő, Iluska-forrás, pihenő...
Itt azért megállok, szusszanok egyet, izó, sós keksz, víz - no meg lélekben is felkészülök a Fehér-hegy kaptatójára.
Letudom egyben, jó tempóban - magamhoz képest- bár a végén gőzmozdonyt megszégyenítően szuszogok. Miközben egy srác bot nélkül kényelmesen felgyalogolt mellettem... No, akkor van még mit javulni :-)
A pont őrei 50%-ban fáznak, javaslom az előbbi emelkedőt le-föl, szerintem kellemesen ki lehet benne melegedni - nem vevők az ötletre, nem is értem, hogy miért... :)
A gázvezeték vonalán kényelmesen bandukolva ereszkedtem Pilisvörösvár széléig, aztán egy elágazásnál álmosan majdnem rossz irányba mentem, de az utolsó pillanatban sikerült korrigálni - meg felébredni.
Ez után ért utol Vagdalthús, beszélgetés közben telefonos tájékoztatást kér/kap a pont hollétéről - megnyugtatom, hogy ha a tavalyival azonos helyen van, akkor oda fogok találni :)
Így is lesz,  igaz, előtte még felkapaszkodunk a kálváriára, mert hogy ott feltételes ellenőrzőpont lehetséges - ami azért feltételes, mert az érintése feltétele a teljesítés elismerésének :-P Pont most nincs, az épp tovább indulni készülő túratársak is megerősítik, hogy fent sincs, úgyhogy tovább baktatunk az aszfalton.
Az átépülő vasút felett egy fából készült magas ívű híd vezet át - jobb a békesség alapon megvárom, amíg az előttünk haladó furgon lehajt róla :-) aztán még némi séta, egy kevés lépcső, majd a tavalyról ismert kitérővel a pilisvörösvári etető- és ellenőrzőpontnak helyet adó vendéglátóipari egységnél találjuk magunkat.
Bélyegzés, némi kajálás - szorgos kezek kenik, nem lehet a kedves kínálásnak ellenállni, úgyhogy muszáj picit leülni és falatozni... Aztán persze indulni kell tovább - lakott terület, lépcső lefelé, templom... Ismerős terep, egy kék kútnál vizet töltök - kedvem sem az igazi,a z időjárás is inkább strand- mint túraidőnek ígérkezik...
Antónia következik, mármint az árok - megmászom, legyűröm. Zsíros. Mármint hegy. És persze a Muflonitató - még nincs tikkasztó meleg, ellenben álmos a reggel, úgyhogy kávét kérek - ígérem, hogy legközelebb sört fogok inni :-D
Az aprócska fahidacskák alatt víz csordogál - pár éve lettek ide kirakva, és azóta is nagyon jó szolgálatot tesznek az erre járóknak - talán ezért vannak még meg...
A Kerek-hegyre sem jutott pontot őrző ember, így jutalomstempli-lenyomat nélkül megyek tovább.
Az Alsó-jegenye-völgy tényleg ismerős terep, sok a gyalogos, kerékpáros is akad, de gond egy szál se - igaz, egy kidőlt fa azért munkát ad a fényképezőgépnek.
Megállok fotózni, a kisgyerek mit mond az apjának: "A bácsi csinálta!" :-D Ja,persze, kidöntöttem, elfűrészeltem két-két helyen az úton lévő ágakat, majd oldalra ki is pakoltam :-D

Ez után a vidám közjáték után továbbtipegtem - a nappali szakasz érzésre nagyon nem akart jól menni - a völgy végén a réten a szokásos majális hangulat volt alakulóban, de a főznivaló még főtt, úgyhogy korán érkeztem:-)
Az emelkedő mondjuk jól ment, a majdnem a legvégén lévő sorompó előtt rutinosan fordultam balra, bár se jelzés, se szalag nem volt sehol, mint ahogy a Kötők padjánál sem volt senki, úgyhogy a Virágos-nyeregig szinte eseménytelen volt a séta.
Azért csak "szinte", mert egy szemből érkező bringás megállt, mondtam neki, hogy vannak bőven gyalogosok mögöttem, úgyhogy nem biztos, hogy jó ötlet most erre bringázni. Nagyon korrekt volt, igazából a repülőtérre akart visszakeveredni, gondolom, a délben rajtolt verseny előtt jött ki picit körülnézni, így aztán duplán érdemes volt neki visszafordulni.
Amíg beszélgettünk, jöttek gyalogosok, szépen félreálltunk, hogy elférjenek: "közösen használjuk az erdőt, nem kéne, hogy problémát okozzon", mondta, úgy gondolom, ebben nagyon igaza van. Jó lenne, ha mindkét oldalról így, a többi erdőjáró létét is igényeit is figyelembe véve közlekedne mindenki...
A Virágos-nyeregnél szalagozás a bringás versenyhez, naná, hogy a sárga jelzést viselő földút felé, úgyhogy a pihenést picivel odébb, nagyjából az 50. km táján ejtettem meg - egy saját készletből származó hideg sör, meg egy fél csomag rágcsálni való elfogyasztásával :-D
Néhány rendszám nélküli motorost(!) meg bringást még elengedtem, aztán nekivágtam az Újlaki-Hegyre vezető, bringás szalagokkal kidekorált szakasznak.
A csúcson a pontot bőszen őrző úrtól :) (akinek a haja a feje búbjáról lecsúszott az állára) indításnak kapok egy kedves "hol jártál eddig, már legalább két órája várunk rád" beszólást - nem veszem a lelkemre, hiszen igen-igen régóta ismerem Zahy-t, úgyhogy kölcsönös kedves piszkálódások, meg nosztalgiázós sztorizások következnek.
Az idő persze megy, jó sokat dumálunk, aztán nagy nehezen csak elindulok lefelé - nagyjából dél van, durva meleg, a szopókás csövet nem raktam rá a vizes palackra, úgyhogy inni csak megállással megy, aztán még egy nekirugaszkodás fölfelé: Vadaskerti emlékmű, na mégy egy utolsó fölfelé, csúcs, lejtő, ismerős "pálya", híd, aszfalt, gyalogos átkelő, aluljáró, lépcső, meg még egy lépcső, cél.
Az oklevél-kitűző páros mellé ki kéne találni, hogy hány "tojássárgája" teljesítésem van - négyre tippelek, megkapom a kitűzőt - itthon kiderül, hogy ez már az ötödik, úgyhogy lesz egy minőségi cserém valamikor :-)

Az éjszakai rész jól ment, Pilis-nyereggel, mindennel együtt. A nappali részen viszont jobban kéne bírni a napon sülést (folyadék- és sópótlás), illetve a zokni-fehérnemű választást is át kell gondolni a Kinizsi előtt.


Track: Track_SARGA_50_2013_szurt.gdb